Halhatatlanná válni, és azután meghalni – 5 film Jean-Paul Belmondo emlékére

A francia újhullám ikonjaként kezdte színészi pályafutását, hogy aztán Alain Delonnal az oldalán a francia szórakoztatóipar megkerülhetetlen szívtiprójává váljon. Karizmáját ellenállhatatlan kalandorok és kisstílű bűnözők ihletett megformálására használta fel, miközben szerepeinek többségében megmaradt olyan lázadónak, akivel a magyar kisember is azonosulni tudott. Három hete, 88 éves korában hunyt el Jean-Paul Belmondo, és most 5 filmjének felidézésével emlékezik meg róla a Diáksáv szerkesztősége.

Kifulladásig (Jean-Luc Godard, 1960)

„Kellemes elaludni egy lány mellett, de még kellemesebb felébredni.” A filmtörténet legromantikusabb mondata a Champs-Élysées-n sétálva hangzott el Jean-Paul Belmondo szájából, és Michel Poiccard figurájának hála a színész azonnal helyet is kapott a francia sármőrök panteonjában.

1960-ban tódult a közönség Jean-Luc Godard Kifulladásig című filmjére. A francia újhullám nyitódarabját egy olyan fiatalosan lehengerlő, mégis egészségesen tabudöntögető, lázadó szellemiség járta át, ami megismételhetetlen a filmművészetben. Godard magasról tett a filmgyártás szórakoztatóipari szabályaira: a forgatókönyvírással nem pepecselt, ugróvágásokkal tördelte a legegyszerűbb eseménysorokat (pl. dohányzás) is. Rávette Belmondót, hogy a „negyedik falat” áttörve, a kamerába nézve küldje el a francba a közönséget. Így aztán nem csoda, hogy a végeredmény a gengszterfilmek és a melodrámák műfaji szabályait is felülíró, szerelmes film lett. Persze simán lehet, hogy a korabeli nézők nem a fenti esztétikai szempontok miatt, hanem azért rohantak a mozikba, mert végre olyan, életszerű szerelmeseket láthattak a vásznon, akik meg merték kérdezni egymástól, hogy korábban hány emberrel feküdtek le.

A Kifulladásig szerelmes film létére a kommunikációképtelenségről szól, és arról, hogy mennyire nehéz egy párkapcsolatban megőrizni a másik fél szabadságát. Főhősei, Michel és Patricia hiába szeretik egymást, az egész történet folyamán csak elbeszélnek egymás mellett. A nő vonzódik a fatalista, szókimondó, izgalmas életvitelű bűnözőhöz, ugyanakkor menekül előle, mert vágyaival a férfi akadályozná a függetlenségről szövögetett terveit. Jean-Paul Belmondo pedig szédítő karizmával kelti életre ezt az összetett karaktert, aki egyszerre hidegvérű rendőrgyilkos, csibész szélhámos, gyermeklelkű hősszerelmes és birtokvágyó macsó. És ha a kalapját is a fejére teszi, tényleg egy igazi férfi. (Kiss Tamás tanár úr)

Cartouche (Philippe de Broca, 1962)

A Cartouche alaphangon egy18. századi tolvajfejedelem életét helyezi a középpontba, ám mégis többet kínál, mint egy egyszerű felemelkedés-bukás történet. Elvégre a forgatókönyv nem bünteti meg főszereplőjét.

Bár Dominique (Jean-Paul Belmondo) piti rabló, hatalmas igazságérzettel rendelkezik, ezért gyakorta meggyűlik a baja az elnyomó arisztokratákkal és a korrupt bűnüldözőkkel. A hatóságok elől való menekülés közben ismerkedik meg leghűbb embereivel, illetve élete szerelmével, Vénusszal (Claudia Cardinale). Csakhamar Dominique lesz Cartouche, a francia Robin Hood, aki megannyi kaland és önhiba után bebizonyítja, hogy nem az a bűnös, aki megszegi a törvényt, hanem aki az igazságtalan törvényből származó hatalmát próbálja a nép kárára kamatoztatni.

Belmondo alakítása Cartouche-ként zseniális: egy felvilágosodáskori szuperhős, akinek levetkőzhetetlenül bohém és életimádó személyiségén kacaghatunk, kalandjain pedig izgulhatunk. A Cartouche épp azért lesz több mint a Robin Hood-történet laza másolata, mert a francia színész játéka ad a hősnek egy emberibb, hétköznapibb árnyalatot, ami magával ragadja a nézőt. Nem csoda, hogy nagyanyám ennek a filmnek láttán szeretett bele Belmondóba, hogy aztán egészen e hónapig várja, hátha egyszer feleségül veszi. Sajnos már nem fogja. (Gellért Richárd)

Két nap az élet (Henri Verneuil, 1964)

„Épp azt utálom a legtöbb srácban, hogy megszokják az ilyet, beilleszkednek a háborúba…” – mondja Julien Maillat, azaz Jean-Paul Belmondo a film elején, ez a mondat pedig érzékletesen mutatja be a főhős karakterét és jellemét.

A Két nap az élet a színész filmes pályafutásának azon szakaszában készült, amikor már az újhullámos művészfilmek mellett a nagyobb szabású zsánerfilmekbe is meghívták Belmondót szerepelni. Így lett Robert Merle regényének mozgóképes adaptációja a színész kevés háborús filmjének egyike. A cselekmény a második világháború idején játszódik és a Dunkirkbe visszaszorult francia és brit katonák vesztegléssel töltött napjait mutatja be (lásd még Christopher Nolan Dunkirk című háborús drámáját).

A filmben sok különböző személyiségű karakterrel találkozhatunk, akiknek egytől egyig eltér a háborúról alkotott képe: találkozunk a háborúba beletörődött katonával, a házát elhagyni nem akaró ifjú hölggyel, az erőszakot éltető golyószóróssal, a mindenben üzletet látó, egykoron kereskedő bakával, és persze a háború által bemocskolt és elállatiasodott fegyveresekkel is. A filmben Belmondo egy realista, de emberségesen gondolkodó katonát alakít, aki – miközben bizonytalan hősszerelmesnek bizonyul – nem riad vissza attól, hogy akár az életét is kockára tegye barátaiért. Békét és nyugalmat kereső személyisége azonban nem képes beletörődni a mindennapi bombázásokba és a háború poklába, ezért is akar áthajózni a La Manche csatornán és elhagyni a második világégés nyomasztó légkörét.

Julien Maillat mindvégig igyekszik helyesen cselekedni, igyekszik jónak maradni ebben a kaotikus őrületben. A film elején el is mondja, hogy csak egy patkányt ölt meg egész szolgálata alatt. Sajnos viszont a háború alantas és mocskos oldala mindenkin rajta hagyja keze nyomát, és mindenkit megváltoztat valamilyen módon. (Závodi Vince)

Borsalino (Jacques Deray, 1970)

A Borsalino tökéletes példa arra, hogy nem csak az olaszoknak lehetnek ütős maffiatörténetei, hanem a franciáknak is. A történet a harmincas évekbeli Marseille-ben játszódik, ahol két pitiáner bűnöző a ranglétra aljáról a legkülönbözőbb megbízások révén tör felfelé, míg a helyi alvilág uraivá nem válik. A film kellő árnyaltsággal mutatja be a kezdetben még békés Marseille-t, majd az egyre durvábbá és veszélyesebbé váló várost, és hasonló érzékletességgel vezeti fel a kezdeti ellenfelek társsá, majd baráttá válását. A döbbenetes lezáráson felül pedig külön tetszik a filmben, hogy a forgatókönyv olyan embereket is el mer tenni láb alól, akikre amúgy nem számítanánk.

Egy kis filmtörténeti adalék, hogy a Borsalino volt az első közös film Alain Delon és Jean-Paul Belmondo életművében, tehát mondhatni ez az alkotás volt a kiindulópontja az életre szóló barátságuknak. A filmben a Belmondo által játszott François Capella a bölcsebb, megfontoltabb és tapasztaltabb gengszter, szemben az Alain Delon által megformált forrófejű és irányíthatatlan Roch Siffredivel. Ennek ellenére Capella alakja ugyanolyan hibákat követ el, mint társa. Talán épp e belső ellentmondás miatt kínált számomra sokkal izgalmasabb és érdekesebb helyzeteket Belmondo jelenléte. (Gellért Richárd)

A Profi (Georges Lautner, 1981)

Kultikus filmjében Jean-Paul Belmondo a francia titkosszolgálat legelismertebb ügynökét játssza, akit megbíznak egy afrikai diktátor likvidálásával. Ám mire Josselin Beaumont (Belmondo) a célterületre ér, a francia külpolitikai viszonyok megváltoznak, és már nincs szükség a véreskezű elnök kiiktatására. A francia titkosszolgálat úgy dönt, inkább megszabadul Beaumont-tól, nehogy többlettudásával zavarba hozza, ne adj isten hátba támadja munkáltatóját. A kém azonban a rákényszerített rabszolgasorból hazaszökik és bosszút eszel ki az ügynökség ellen.

A Profi kíméletlenül érzékelteti, milyen érzés az, amikor egy nagyra becsült, tehetséges, élettel teli embert kisemmiznek és értéktelennek minősítenek a munkahelyén. Ezt a mérhetetlen embertelenséget feldolgozni nem könnyű, és Beaumont sem tud megbirkózni vele. Volt társaira engedi haragját, és épp azokkal a gonoszságokkal leckézteti meg őket, amelyekkel lenullázták. Nem csoda, hogy a maga korában a rendszer ellen lázadó Josselin Beaumont megannyi kisember példaképévé vált a Vasfüggönyön innen és túl.

Belmondo karizmatikusan és elszántan játssza szerepét, elvégre figurája mindenki eszén túljár, és állandó lépéselőnyben van üldözőivel szemben. Nem tudják elfogni, nemhogy levadászni, helyette ő bünteti meg volt munkatársait tökéletesen megszervezett szólóakcióival. De cselszövése közben bódító sármjával azért időnként női segítséget is igénybe vesz.

Az egyik legnagyobbra értékelt francia krimi népszerűségéhez Belmondón kívül Ennio Morricone zseniális filmzenéje is hozzájárult. (Lovay Bence)