,,A mi feladatunk szavakkal festeni” – Interjú Fuchs Péterrel és Németh Richárddal

Iskolánkban a hagyományhoz híven idén is megrendezésre került a családi nap. Az ideinek a különlegessége abban rejlett, hogy a népmese témájára lettek felépítve a programok. Így két különleges vendéget, két mesemondót, Fuchs Pétert és Németh Richárdot hallgathattuk meg a nap folyamán. Fuchs Péter elismert mesemondó, már számos megmérettetésen részt vett, míg Richárd még friss a szakmában, nemrég lépett be a mesemondás világába. Nagy megtiszteltetés, hogy interjút készíthettem velük, és ezt most meg is oszthatom veletek.

De előtte (Fuchs Péter kérésére) szeretném megemlíteni a Meseszó Egyesületet. A Meseszó Egyesület tagjai leginkább a Hagyományok Háza népmesetanfolyamán ismerkedtek meg az élőszavas mesemondással, és bele is szerettek. Az egyesület rendszeresen részt vesz különböző rendezvényeken, fesztiválokon, iskolai, óvodai programokon. Fuchs Péter szerint ez az a szervezet, ami összefogja a mesemondókat, és mindenféle támogatást megad, hogy minél jobban tudjanak szerepelni.

A mesemondás nem egy mindennapi szakma, hobbi. Nektek honnan jött, hogy ezzel szeretnétek komolyabban foglalkozni?

Németh Richárd: Gyerekkorom óta szeretem a meséket, és a polgári munkámból kifolyólag egyszer odakeveredtem a hatvani Hetedhét Hatvan Népmesefesztiválra. Jó 5 éve, amikor először ott voltam, és akkor tapasztaltam meg, mekkora ereje van az élőszónak, és akkor döntöttem el, hogy ez tetszik nekem. Azután még sokszor elmentem, és azt hiszem, tavaly támadt először az az érzésem, hogy nekem ez menne, és hogy én ezt szeretném csinálni. Akkor kezdtem el ezzel komolyabban foglalkozni.

Fuchs Péter: Én is gyerekkorom óta szeretem a meséket, mint minden gyerek nyilván, de én felnőttként is szerettem a meséket. Felnőttként is sok mesét olvastam és meséltem is. A saját lányomnak is mindig élőszóval meséltem, soha nem olvastam, és néhány évig dolgoztam napközis nevelőként is egy iskolában, valamint a gyerekeimnek az volt mindig a jutalom, hogyha élőszavas mese volt, nem pedig felolvasás. Nagyon szerették. Alapjában véve nagyon beszédes vagyok, és amikor a Hagyományok Háza meghirdette a mesemondó tanfolyamát, akkor úgy gondoltam, itt az idő, hogy hasznossá tegyem ezt a beszédességet. Richárd is elvégezte ezt a tanfolyamot, és most már negyedik éve mondom a meséket, ahol csak tudom.

Van kedvenc népmesétek, mesétek?

N. R.: Van, minden nap más. De mondjuk úgy, hogy van 3-4 mese, amit egészen gyerekkorom óta cipelek, és van néhány új kedvenc is, amivel mostanában találkoztam.

F. P.: Vannak nekem is kedvenceim, de ugye Agócs Gergely szerint a jó mesemondó is élete végéig tanul, és legalább tízezer mesét kell elolvasnunk, hogy egy saját repertoárt kialakítsunk. Ezért, ha vannak kedvenc meséim, de utána olvasok újakat, akkor az újak lesznek a kedvencek. Tehát változik ez is. Amiket legelőször kezdtem el mesélni, azok az állandó kedvenceim. Azokat újra és újra szívesen mondom.

Vannak kiemelkedőbb, kedves emlékek a mesemondással kapcsolatban?

N. R.: Én még aránylag új vagyok ebben a dologban, de igen, nekem van néhány olyan élményem, ami katarzist okozott, és abszolút meghatározó pont volt, hát, ha nem is az egész életemben, de a mesemondással való ismerkedésemben.

F. P.: Én szerencsés ember vagyok, nekem nagyon sok jó élményem volt ezzel kapcsolatban. Például amikor a Matrica Múzeumban meséltem nyár elején, 6 évestől 20 évesig voltak ott fiatalok, és a kicsik és a nagyok is odajöttek utána hozzám, hogy mennyire jó volt. Ma például egy óvodában meséltem két csoportnak is, és kínjukban azt mondták, hogy nagyon szép a ruhám, de hát igazából a mese tetszett nekik. Van, nagyon sok… Voltam például karácsony táján egy hajléktalanszállón mesélni, az is nagyon emlékezetes volt. Azok az emberek, az elesettek, a nincstelenek olyan tátott szájjal hallgatták a meséimet, mint a gyerekek. Szóval sok szép emlékem van. A 100 órás mesemondás is. Tavaly volt egy akciónk a Meseszó Egyesülettel, hogy 100 órás mesemondást csinálunk. Az egy nagy élmény volt. Elkezdtük kedden délután 6-kor, és szombat este 8 óráig megállás nélkül mondtuk a meséket. Én éjszakánként voltam ügyeletes, mások nappal. Felügyelni kellett, hogy ne szakadjon meg, tehát mindig valakinek mesélni kellett. Ha kifogytak a meséből, beugrottam én, de 100 órán keresztül csináltuk.

Mitől függ az, hogy hol melyik mesét mesélitek el?

N. R.: Azt szokták mondani, hogy egy mesealkalom a mese, a mesemondó és a közönség hármasából tevődik össze. Nyilván úgy próbáljuk megválogatni a meséket, hogy az adott közönségnek szóljanak. És intuíció is kell, akkor tudod, melyiket kell előszedni.

F. P.: Hát emiatt kell nagy repertoár, ezért kell tudni nagyon sok mesét. És tényleg a közönség határozza meg, hogy lehet egy kicsit sikamlósabb a történet, esetleg csak nagyon gyermeteg történet mondható el, ha nagyon kicsik a gyerekek. Föl kell tudni mérni, hogy milyen a közönség, és ahhoz igazítani.

Péter, rólad tudom, hogy részt vettél a Hencidától Boncidáig mesemondó versenyen. Az ilyen versenyeken mitől függ az, hogy ki milyen fokozatot ér el? Ezt hogyan döntik el?

F. P.: Nagyon sok szempont van. Zsűrizni például Agócs Gergely, Sándor Ildikó, Felvidékről Varga Norbi szokott jönni, tehát nagyon kemény a zsűri. Szempont például, hogy milyen a szóhasználatom. Az archaikus szóhasználatot figyelik, ne keverjek bele modern szófordulatokat, hacsak nem szándékosan, a humor kedvéért. A logikáját is figyelik a mesének, hogy ne legyen benne logikai bukfenc, mert a közönség bármikor rákérdezhet, hogy de hát hogy került oda a tőr a kezébe a királyfinak, mikor eddig nem volt nála. Amikor olvasunk egy mesét, azt magunkban nagyon sokszor el kell mondani, hogy ne legyen logikai bukfenc, jó legyen a szóhasználat, a hangnak a használata, a mesei tér. Amikor egy óriással beszélget a főhős, akkor, amikor a főhős beszél, felnézek, amikor az óriás, lenézek. Ezeket a pillanatokat figyelik, ez alapján zsűriznek.

Hogyan érzitek magatokat az iskolánkban?

F. P.: Nekem rémálmom az, hogy újra érettségiznem kell. Ha megvernének, nem fájna annyira, mintha újra iskolába kéne járnom. De egyébként jól érzem magam, szeretem az iskolát, szeretem a fiatalokat, nagyon jól érzem magam közöttük. Valószínűleg azért, mert nekem is még gyermeki lelkem van.

N. R.: Én jól érzem magam. Kicsit még idegen a közeg. Én pont olyan rég érettségiztem, hogy már megszépüljön az emlék, de nem volt elég régen ahhoz, hogy feldolgozzam.

A beszélgetés folytatásában dr. Domonkos Péter, iskolánk etikatanára kérdezett a mesemondóktól. Ő és Fuchs Péter már régről ismerik egymást.  

Domonkos Péter: Engem az érdekel, hogy téged, Richárd, mi fogott meg. Te egy egészen más generációhoz tartozol, mint Péter vagy én. 

N. R.: Megboldogult legénykoromban rendezvényhangosításból éltem, tehát zenekarokkal jártam az országot, például Koncz Zsuzsával, a Kormoránnal. Emellett dolgoztam egy cégnek, amely Hatvan városának összes rendezvényét csinálta. Néptáncoltam is nagyon sokáig, szóval bármi, amiben benne volt az, hogy nép, azt nekem kellett csinálni. Így a Népmese Fesztivál is nekem jutott, ebből lenyomtam 5 évet. Lementek a koncertek, aztán elmentem meghallgatni a mesemondókat egymás körében mesélni, és rájöttem, hogy mennyire más, mennyire élő, mennyire burjánzó ez az egész. Egészen más, mint amikor közönségnek beszélsz.

D. P.: Miben más, amikor csak egymás körében meséltek?

F. P.: Több poént sütünk el.

N. R.: Meg az egy közösség, tehát ott mindenki tud mindent, és nagyon tudják egymásnak címezni a dolgokat. Nagyon tudják, melyik mese után melyiket érdemes elmondani, és kialakul egy olyan kis belsőséges viszony ott a mesemondók között, amit nehéz másoknak elmondani. Ott bátrabban beleszólnak a másik meséjébe, záporoznak a belső poénok, és ez fogott meg igazából. Utána én is elvégeztem a Hagyományok Házában egy népmesemondó tanfolyamot. Ez lényegében az élőszavas mesemondásnak az alfája és ómegája.

D. P.: És a tanfolyamon mit tanultál? Mi volt a leghasznosabb? 

N. R.: Nehéz ezt így kiemelni. Rengeteg mindent tanultunk, formai dolgokat, de kemény elmélete is van, kutatástörténete.

 

D. P.: Egyéves tanfolyam?

N. R.: 60 óra. Van egy vastag népmesekatalógus, amiben tipizálva vannak a mesék, tényleg iszonyatos nagy kutatástörténete van ennek az egésznek.

És hogy miket tanultam? Azt hiszem, számomra a legfontosabb dolog az volt, hogy a mesélés úgy zajlik, és én ezt nem tudtam, hogy ha én mesélek neked valamit, akkor az megjelenik a fejedben. Ha azt mondom, „a nagy kerek erdő”, „a sűrű, sötét erdő kellős közepibe”, akkor te a fejedben látod azt a sűrű, sötét erdőt. És ez volt az egyik nagy üzenet, hogy a mi feladatunk szavakkal festeni ezeket a képeket. Talán ez volt a legfontosabb. Ezt elmondták 10 perc alatt, a maradék 59 órában azt tanították, hogyan fesd azt a képet.

F. P.: Nagyon jó volt. Volt, aki hamar kiesett a tanfolyamról.

 

D. P.: Kik nem alkalmasak erre?

F. P.: Volt például egy sámán, aki 2 óra után otthagyta a tanfolyamot, mert ő csalódott. Azt hitte, valami mélymagyarkodásra megy ki az egész. Amint meghallotta, hogy a népmese nemzetközi, és ezek a mesék Kínától Európán át Dél-Amerikáig mindenhol ugyanazok a történetek, csak másképp színezve, otthagyta. Nálunk kapanyányimonyók van, az angoloknál erdei manók, de a történetek ugyanazok. Az Aladdin és a csodalámpának is van magyar változata, ez a vasgyertya, ami ugyanúgy minden kívánságot teljesít. Tehát körbemennek a világon ezek a történetek. Van a ponyvamese is, amikor a történet valamilyen irodalmi műből került át a népköltészetbe. Például a Pingált szobák, ami egyértelműen utal a vásári mutogatóra, aki képeket mutat, és úgy mondja el a történetet.

N. R.: De mondjuk a legtöbb jól ismert meséből, a Csipkerózsikából is készült ponyva, és onnan húzzák elő ezeket. Úgy kell ezeket elképzelni, mint a nagyik „Izaura-füzeteit”, ezek hasonló kiadványok voltak.

 

Nagyon szerencsésnek tartom magunkat, hogy két élőszavas mesemondó is ellátogatott hozzánk, és még izgalmasabbá tették a családi napot. Köszönjük Nekik!