Lebegés két hely fölött
Szeptember első hete.
Amióta az eszemet tudom, ez az időszak az iskola nagy-és piros betűs időszaka, mikoris mindenki visszarázódik a nyári szünetből, az újak megismerkednek az új sulijukkal, kezdődik a diák évszámítás. Nekem ez az időszak most mégis a nyár vége helyett csak az ősz kezdetét jelenti.
A napokban azt a felkérést kaptam, hogy írjak egy cikket arról: milyen is két intézmény között lenni, milyen érzéseket vált ki belőlem ez. Bár a téma kétségkívül érdekes, mégsem tudom pontosan megmondani, leírni. Két intézmény között lebegek. A nyaramat még széchenyisként töltöttem (igaz papíron már nem, de minden tábor, az emberek nagy része idekötött ezalatt a 3 hónap alatt is). Most mégis egy új épületet, sőt egy teljesen új környezetet, városnegyedet, kerületet kell megismernem, ami kicsit rémisztő. Jól tudok ismerkedni és nem félek az emberektől, mégis most ez más, mint 4 éve volt a gimi. Most, hogy beléptünk a szeptemberbe, érzékeltem először, hogy elballagtam. Lehet későn, de nálam a napokban ütött be a hiányérzet, a magányosság, a „gyász”. Olyan érzés ez, mintha valami nagyon fontos dolog került volna ki az életemből, amit tudok majd pótolni (ebben biztos vagyok), de egy új és szokatlan váltással, ahol még kérdéses, hogy milyen szerepkört kell felvennem, szeretnék felvenni.
Ezeken a fura érzéseken két dologgal próbáltam felülkerekedni. Egyfelelől, jó töris révén levezettem, hogy jutottam el Széchenyitől Eötvös József fiáig, Lorándig. Megpróbáltam helytöris fejjel is beazonosítani a helyzetet, hogy Újbudáról a régi pesti városfal mentére kerülök egy olyan egyetemi negyedbe, ahol Kőműves Kelement a Zsolnay-csempe váltja. Végezetül rájöttem, hogy nem kell aggódni. Az egyetem egy új világ, amit nem kell hasonlítani semmihez. Egy következő szint az életben, a maga szépségeivel, maga nehézségeivel, küzdelmeivel. Mikor megpróbáltam így felfogni, máris rájöttem, hogy annyira nem tér el, csak más. Hogy milyen szerepet veszek fel még nem tudom, ez a jövő zenéje. De bármi is lesz, magam mögött tudhatom a világ legjobb gimijét. Bármikor baj van, nem megy valami, tudom, hogy ott vannak mind diákok, mind tanárok, akik szeretettel és segítőkészen várnak, nem engednek el, ameddig csak én ezt nem szeretném. Széchenyisnek lenni szerintem pont ezt a családot jelenti. Hiába ballagtál el, ide addig visszavárnak, ameddig te a család része szeretnél lenni, ameddig vár ez az „otthon”, akár táborokkal, akár a mindennapokkal. Ez a tudat pedig minden hibát, gondot, nehézséget könnyen legyőz.
Eképpen lebegtem rengeteget gondolkodva a Duna két partja közt.
Gellért Richárd Viktor, egykori, de örök széchenyis.
