Egy digitális bevándorló feljegyzései – Egy év távoktatás tanári szemmel
Selmeczi Ildikó tanárnő naplószerű beszámolója az egy éve tartó digitális oktatás nehézségeiről és szépségeiről.
2020. március
Tegnap kihirdették a verdiktet – a kovid miatt halálos fenyegetésben élünk, emiatt bezárnak az iskolák, óvodák!
Úristen! Digitálisan fogunk tanítani! Hogy kell a Classroomban csoportot létrehozni? Digitális tananyagot szerkeszteni? Milyen jó, hogy nem kell korán kelni, lehet pizsamában a gép előtt ülni, hurrá!
Nem tudok csatolni, ütemezni, ülök a gép előtt, teljesen beleszédülök, egyik chatroomból a másikba. Honnan hová küldök, csatolok. Sokszor azt se értem, amit kérdeznek: „Alkalmazásból vagy fájlból nyitotta meg a Discordot?”
A Youtube-on tutorial videókon próbálok okosodni. Délelőtt az órákon ügyeskedünk, megosztom a képernyőt, közös vázlatot szerkesztünk. Jé! Tudunk közösen színes krikszkrakszokat rajzolni a jamboardon.
Délutánonként a méretes tömegű ímélcunamit bogozom kifelé. Levelezek a diákokkal: „Miért nem csatoltad az esszét is? Üres fájlra csak egyest tudok adni!” – „Tanárnő, én csatoltam, de valahogy mégse ment át…” Szülőkkel: „Kedves Szülő! Ezúton értesítem, hogy gyermeke nem vett részt az online órán, kérek igazolást, vagy marad az igazolatlan hiányzás!”
Esténként webináriumokon veszünk részt, több százan egy zoomhívásban, jegyzetelünk, gyűjtjük az infókat. Feltett szándékunk, hogy igazán kreatív és naprakész pedagógusként olyan frappáns digitális tananyagot fogunk szerkeszteni, hogy leesik a diákok álla!
Aztán kb. 2 hét elteltével én esek le a székről: szédülök, forog velem a világ, egyelőre a saját szobámban alig tudok tájékozódni, nemhogy a digitális térben.
2020. április
Egyik délelőtt áramszünet lett, ami természetesen ki volt írva a lépcsőházban valami félreeső helyen, de zombiként mentem el mellette. Valahogy az offline térben nem fért már több infó a limbikus rendszerbe.
Nagyon klassz, most mi lesz, nem tudok üzenni se a gyerekeknek. Á, van Messenger a telómon, minden csoportnak küldöm az üzit: „Isten áldja az ELMŰ karbantartóit, kényszerpihenőt tartunk!” Süt a nap, tavasz van. El lehet menni sétálni a Gellérthegyre! Ébred a természet. Gyönyörű, sárga tulipánokat vettem, és otthon a hintaszékemben élvezem az édes semmittevést!!
2020. május
Készülődünk az online ballagásra, ötletelünk, hogyan búcsúzzunk a végzősöktől. Megszületik a gondolat – egy közös verset soronként elmondva minden tanár saját videót készít, majd ezt a médiások összegyúrják. Az eredmény briliáns – az egyik kolléga a cseresznyefa tetejéről, a másik fejen állva búcsúzik a videóban. Fő a kreativitás!!
Érettségizünk – teljes védőfelszerelésben, gumikesztyű, szájmaszk és 3 nap szellőztetés, nehogy elkapjuk a javítandó dolgozatokról a koronát.
2020 nyara
Megfáradt pedagógusként megérdemelt szabadságunkat töltjük – a kollégákkal elmegyünk körbebiciklizni a Velencei-tavat, megmásszuk a Vadálló-köveket.
Nyár végén még egy továbbképzést is beiktatok, hogy teljes legyen a pihenés…
Szeptembertől, reméljük, a rendes kerékvágásban folytatódik minden.
2020. szeptember
És tényleg, offline tanulunk, csak némi távolságtartással, és természetesen maszkban. Van most már minden színárnyalatban, hogy a ruházatunkhoz illő outfitben induljunk dolgozni minden reggel.
Az nem baj, hogy némelyik gyereket meg se ismerem, vagy idegenekre is ráköszönök az Allee-ban, mert összetévesztem őket valakivel.
2020. október
Reménykedünk, hogy egyszer majd véget ér a járvány, és kezdjük a jövőt tervezni: idén talán osztálykirándulni is elmehetünk, és rendezhetünk szalagavatót is.
2020. november
Tombol a járvány második hulláma, ismét digitálisan oktatunk. Ezúttal rutinosan hozzuk létre a csoportokat, és küldjük szét a kurzuskódokat. Van már intézményi Classroom-fiókom, így nem a privát ímélfiókomban landol a rengeteg levél.
2020. december
Közeledik a karácsony, elérzékenyülök, milyen ajándékot adhatnék az osztályomnak a téli szünetre. Gólyatábori és korábbi offline élményekről készült fotókból mappát szerkesztek, és próbálom megosztani a Google Drive-on. Most már egész profi vagyok.
2021. január
Az új évben újult erővel félévet zárunk, és digitális házirendet hozunk létre: az a diák, akinél se kép, se hang (értsd: se mikrofon, se kamera nincs bekapcsolva), nem tekinthető jelen levőnek az órán.
Viccelődöm, bosszankodom, érdeklődöm, ha visszatérünk a suliba, ott is papírzacskóval a fején fog-e részt venni az órán. Mert számtalan magyarázat lát napvilágot a kamera be nem kapcsolására: „Tanárnő! Most zuhanyoztam, nem lenne jó, ha most bekapcsolnám a kamerát!” Vagy: „Kora reggel még nem vagyok olyan állapotban, hogy a többiek lássák az ábrázatomat!”
A mikrofonnal más a helyzet: „Tanárnő! Fúrnak a szomszédban, nem tudom bekapcsolni, sajnos nem tudok felelni!” Vagy: „Akadozik a net, és alig hallom. Mit tetszett mondani?” Aztán: „Folyton kidob a Meet, nem tehetek róla, most váltottunk szolgáltatót, telefonáltunk is, de semmi reakció.”
2021. február
Hétről hétre hullámzik a kedvünk – visszamehetünk a suliba tanulni vagy sem? Egyszer fent, egyszer lent. Most már leginkább csak lent.
2021. március
Elért bennünket a harmadik hullám. Most már nem csak mi tanulunk-dolgozunk otthonról, hanem apa, anya és a kistesók is. Fogy a kedv, fogy a lelkesedés, lassan robotpilóta-üzemmódra kapcsolunk.
Izoláció, se feedback, se motiváció. Kint ébred a természet, mi viszont a négy fal közé vagyunk szorítva.
Ki gondolta volna, hogy ennyire tud hiányozni a legegyszerűbb hétköznapi tevékenység – elindulni a munkába, egyáltalán felöltözni! És egyáltalán emberek, munkatársak és diákok közt lenni, beszélgetni, viccelődni. Romlik a memória, lassul a beszéd is, mert nem éri az embert annyi impulzus.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire hiányozhat minden, ami ÉLET!
Mindez, remélem, arra tanít bennünket, hogy sokkal jobban bánjunk azzal, amink van. Sokkal jobban becsüljük meg az emberi kapcsolatainkat, mert semmit nem vehetünk magától értetődőnek.
