A hónap ajánlott Széchenyis irodalma

A versmondás és történetmesélés az emberiséggel egyidős. Az irodalomtanáraink rendszeresen közvetítik felénk a régi és kortárs költők, írók műveit. Egy-egy diákban felmerül ilyenkor, hogy milyen lenne, ha ő is írna pár sort. Bár saját kérésükre álnévvel, álljon itt néhány alkotás iskolatársaink tollából.

Lemák Kitti: Fájdalom és düh

Fájdalom és düh éltet engem,
Belülről tép szét saját lelkem.
Ellene semmit sem tehetek,
Ezért magam elé meredek.
Üvöltenék, de azt nem lehet,
Fel kéne ezt adnom? Meglehet.

Kiss Anna: Vége

Tudom, neked már nem ver félre a szíved, mikor üzenetet kapsz tőlem. Nem szökik a vér az agyadba, és nem kapsz kíváncsian a telefonod után. Kézbesítve jelenik meg a fehér karika a chatablakban. Lerakom a telefont és lehuppanok a fűbe. Hűvös szellő simogatja az arcom, amivel csak hadakozik az őszi nap gyenge sugara. Reménykedve pillantgatok a mellém fektetett telefon sötét képernyőjére, hátha felvillan a neved rajta. Régebben másodperceken belül érkezett a válasz, most hosszabb időbe telik. A nap csak árnyéka nyári önmagának, erőltetetten próbál átsütni a vastag felhőburkon. A szemem sarkában látom a felgyúló mobilom, egy új üzenet. Még nem nyitom meg, amit írtál, lásd, hogy én is elfoglalt vagyok. Nekem sincs időm már játszani ezt a játékot. Már nem nézegeted folyamatosan, hogy válaszoltam-e. Már nem én vagyok az első, aki reggel az eszedbe jut, már nem késztetlek gyerekes mosolyra, és most már mi is csak imitáljuk az elmúlt hónapok perceit. Hátradőlök a fűben, átvilágít a szemhéjamon a gyenge napfény, sárgás köd oszlik szét a fejemben. Délutáni derengés, nem pedig éjszakai szenvedély. Tudod, talán pont azért örülök annak, hogy soha nem engedtem meg magamnak azt a hitet, hogy beléd szerethetek, így most nem csalódtam akkorát. Tudtuk, hogy ez lesz a vége, hiszen megbeszéltük. Még emlékszem, ahogy alkohollal mámoros fejjel búcsúztam a nyártól és tőled, éreztem már egy ideje, és tudom, hogy te is. Nem jutok eszedbe annyiszor, nem az én képeimet nézegeted, más lányra gondolsz. Új emlékeket gyártasz, mással, máshogy, nélkülem. És tudod, ez nem baj. Én is továbblépek, elengedem a bizonytalan érzéseimet. Hagyom, hogy leáldozzon az én őszi napom is, nincs bennem harag, és már én se vágyom az ölelésedre. Csak tudod, valamiért nekem még mindig félrever a szívem, mikor üzenetet kapok tőled.

 

Amy: Dilemma

Mégsem. Bocsi, még sincs időm erre.
Kár, meg sajnálom, meg tényleg minden,
De ez nekem nem megy. Kérdésedre
Ez a válasz: hagyj engem ennyiben.

Sokszor merengtem; vajon miért én?
Mi az oka, hogy velem beszélgetsz?
Rám figyelsz, bár a világ kerekén
Találhatsz mást és simán leléphetsz.

De te maradsz velem, nem is értem.
Nem vagyok a tiéd, még nem lehet,
S te mégis hűséget fogadsz nekem,
Aztán persze vársz valami jelet.

Igen, ez érthető és logikus,
Csak engem meg a felelősség nyom
Tompán. Tudod ez olyan tipikus.
Lehet megbánom, de most kimondom:

Sok a teher, rengetegnek érzem.
De ha jót várhatok, pozitívat,
Akkor is kiállom, ha már vérzem.
Sokan mondják: kövesd az álmaidat.

Nos, én akkor most ezt fogom tenni,
Kell a szőke herceg fehér lovon.
Ha te vagy az, nem fogok elmenni,
Ígérem, bármilyen súly is nyomjon.’