Házi őrizet – Egy év távoktatás diákszemmel

„Egy év házi őrizetre ítélem!” – hoz ítéletet a bíró. Az elítélt megnyugszik. „Ennyivel megúsztam? Ez nem is olyan rossz, sőt milyen jó is lesz egy kis pihenés, talán ez még a javamra is válhat” – gondolja magában, majd kezdetét veszi az az 1-2 tavaszi hónapnak induló, de mint később kiderül, beláthatatlan hosszúságú otthoni börtön. Az elején még élvezetes otthonlét és pihenés idővel kínzó unalommá alakul át, majd dühvé, hogy bezárva kell töltenie a napjait. Nap napot követ, az idő nem lassul, ugyanolyan gyorsan telik, mint eddig is tette, csak a hatalmas különbség, hogy nincsen benne már élet. A szabadlábra engedés csúszik, valamiért hosszabbodik a bezártság, majd véget ér. Nyáron picit él főhősünk, majd bumm, novemberben megint kattan a lakás ajtaján a lakat. A napok haladnak, majd letelik az egy év. Reggel felkel, bekapcsolja a tévét, és látja, hogy hosszabbodott az ítélet. Még mindig beláthatatlan ideig tart fogva minket a lakásunk, a kalitkánk, a durvább szobafogságunk.

Egy éve, március 13-án, pénteken este 8-kor (egy nappal azután, hogy 16 éves lettem) Orbán Viktor bejelentette, hogy kezdődik a mi „házi őrizetünk”. Az igazat megvallva először megrémültem, de ez a kezdeti parát a bezártságtól hamar felváltotta az izgalom. Izgalom az online oktatás és az egész napos fetrengés iránt, és persze hogy nem kell többet korán kelnem. Talán mondhatom, hogy ez az első két-három hónap így is telt. Próbálkoztam itt még azért a tanulással, de a szobám valahogy idővel felülkerekedett a motivációimon, így már kb. május végére rengeteg fentrengés, gépezés, tévé- és sorozatnézés vette át a tanulás iránti vágyat.

Aztán úgy június elején történt valami. Elkezdtem unatkozni. Addigra már végigjátszottam rengeteg játékot, végignéztem egy rahedli sorozatot és filmet, de még könyvek halmát is elolvastam. Mindennap sétáltam egy „bokám leszakad” mennyiséget. Eddigre már a nyaralónkban is töltöttem szinte egy egész hónapot, de egyszerre azt vettem észre, hogy már minden reggelem tiszta unalom és egyhangúság. A napok ennek ellenére meglepően gyorsan teltek.

Én meg egy idő után az emberek társaságára is ráuntam. De még hogy! Az olvasatlan üzeneteim száma hamar 10-20 közé esett, de úgy gondoltam, „kit is izgat most ez a sok ember, úgyis ha jön a nyár vagy a szeptember, találkozom velük”, de ennek ellenére azok is mind irritáltak, akik nem kerestek. Valahogy számon tudtam tartani, hogy ki keresett aznap, s ki nem. Az érdekes módon megjelenő antiszociális énem valahogy átvette az irányítást, lassan beszivárogva az életembe.

De a nyár el tudta űzni ezt. Ekkor már nagyon a halálomon voltam, amin csak a nyár segíthetett. És kérdés nélkül jött is a nyár. Talán mondhatni egy pillanatra elfelejtettem, hogy covid van, de nem csak én, hanem szinte minden ember az országban. Nem követtem a híreket, kiélveztem picit, hogy 16 vagyok. Bulikba jártam, voltam Németországban a családom másik felénél, barátokkal lógtam, balatonoztam. Egyszóval egy eszméletlen emlékezetes nyaram volt, amin szinte fel sem lelhető egy világjárvány jelenléte.

Fellélegezve az első hullám után, szeptember elsején újra elkezdtem iskolába járni. A suli dübörgött, s a járvány még töltötte nyári szünetét, hisz a foci-vb-t nem zavarhatta meg. Nincs hozzá joga. Októberben a járvány újult erővel érkezett meg hozzánk, bár a nyári szünet alatt kicsit ellustult. Eleinte nem támadott 500 fő alatt, se 10 óra előtt. Majd az idő előrehaladtával a vírus visszanyerte régi formáját, így már bármilyen rendezvényre ellátogatott, 500 fő ide vagy oda, a 10 órai időkorlátot pedig lecsökkentette 8-ra, hisz kezdődik a Barátok közt, muszáj nézni.

Elérkezett a november. Egy rövid őszi szünet után a novemberi „visszatérés”, mint kiderült, inkább az online oktatásra és az otthonlétre utalt, mintsem a sulira. Magabiztosan mozogva már a Classroomban, a tanárok bekeményítettek. Az iskola közös e-mailt, új programokat kezdett használni, ezzel elvéve egy csomó remek kifogás táptalaját. Nem mondom, nem tartott sokáig új indokokat kiötölni, így decemberre már számos okot kitaláltam, miért is nem tudok részt venni az órákon.

A hangulatom bár romlott, és mindennap egyre vírus-, korlátozás- és rendszerellenesebb lettem, még remekül tartottam magam. Barátaimmal nem szűnt meg most semmilyen kapcsolat, sőt sok esetben szerintem még erősödött is. A karácsony érdekes korlátozásmentes lezajlása után jött egy kis szilveszteri buli, ahol picit illegálisabban buliztunk, mint szabadott volna, de ez inkább volt kiengedése egy borzalmas évnek, mintsem fölösleges szabályszegés.

Ilyen hangulatban léptünk át 2021-be. Sokan, ha nem is hitték, de legalább reménykedtek benne, hogy ez egy gyökerekig másmilyen év lesz, mint az előző. Hát, ez nem jött be, sőt… A január egy újabb hosszabbítását hozta a szokásosan 1 hónapra tervezett karanténnak. A jegyeim rohamosnak hitt romlása valamelyest megfordult, és az általam csapnivalónak hitt tanulmányaim, mint kiderült, mégsem voltak olyan rosszak. A félévi bizimmel egyetemben kijött egy kis tanári szigorítása az online oktatásnak, mely újabb kijátszási lehetőségeket szüntetett meg.

A januárt követő február már meg se lepett. Egyértelmű volt, hogy itt biza nem lesz még szabadulás, hisz „még ráérünk, időnk, mint a tenger”. Mondhatnám, hogy a megjelenő oltások sokasága reménnyel töltött el, de vagy én vagyok pesszimista, vagy a véleményem szerint enyhén hasznavehetetlen oltakozási terv (ronda egy szó) nem mutatott eddig még annyira lehengerlőt, hogy lássam ennek a helyzetnek a végét. Ráadásként még azonkívül, hogy suliba már nem mehetünk, még a plázák, boltok is bezártak, hogy azt a pici szórakozást is elvegye a vírus.

Határozottan kijelenthetem, hogy elegem van. Teljes mértékben elegem van a bezártságból és a programok hiányából. Habnak a tortán elkaptam a vírust, így bármi csöpp szórakozásom és lakáson kívüli életem is perpill megszűnt.

Ennek ellenére túlzott mélyről jövő negativitás lenne, ha azt mondanám, nincs jó oldala a bezártságnak. Én például rengeteg hasznosat tettem, megtanultam kiélvezni minden percet, és egyéb finomságok, de vajon ez elég kárpótlás egy (vagy több?) tinédzserév fölösleges elvesztésére, melyet annyival jobban is eltölthettem volna?