Több mint egy megkésett képeslap – Mank

David Fincher új filmje Hollywood aranykorának egyik forgatókönyvírójáról, Herman J. Mankiewiczről szól, illetve arról az alkotói folyamatról, hogy miképpen készítette el Orson Welles számára az Aranypolgár című filmklasszikus forgatókönyvét. A filmben megfogalmazott politikai és filmipari kérdések az 1930-as évek óta nem avultak el, sőt, napjainkban aktuálisabbak, mint valaha.

David Fincher életművében gyakoriak a média világával foglalkozó alkotások. A Zodiákus című thrillerben egy újságíró élete fordul őrületbe, miközben egy sorozatgyilkost próbál leleplezni. A Social Network – A közösségi háló a Facebook megszületésének történetét meséli el. A Harcosok klubja hemzseg a médiakritikus megjegyzésektől, a Holtodiglan pedig egy médiamanipulációról szóló szatíraként is értelmezhető. A kultstátuszba emelkedett rendező azonban még sosem forgatott magáról Hollywoodról, de úgy tűnik, 58 évesen elérkezett az idő, hogy elkészítse saját számvetését a Los Angeles-i álomgyárról. A mozgóképes vallomás személyességét pedig csak fokozza, hogy a film saját édesapja, Jack Fincher forgatókönyvéből született. Így válik az Aranypolgár létrejöttét feldolgozó Mank egy olyan filmmé, ami a mozivásznak gyöngyszemeit megalapozó forgatókönyvírók előtt tiszteleg.

Az 1941-ben készült Aranypolgár mind a mai napig előkelő helyen szerepel a filmtörténet ikonikus műveit jegyző ranglistákon, de már a saját korában is egy újító, egyedi és határozottan profi alkotásnak számított. A csodagyereknek bizonyuló Orson Welles filmje a kapzsiságról és a hatalomvágyról mesélt egy meg nem értett milliomos (szerelmi) élete és halála mentén. Ugyanakkor az Aranypolgárt épp az tette emlékezetessé, ami anno megbuktatta a jegypénztáraknál – túlzottan újító volt. A második világháború idején moziba járó közönség nem egy arrogáns sajtómágnás nehezen követhető tragédiájára volt kíváncsi, szívesebben riogatták inkább szörnyfilmekkel magukat. A kritikusok viszont imádták, hiszen a film több örökérvényű igazságot fogalmazott meg a politikai pályára tévedő milliárdosokkal kapcsolatban, és volt olyan bátor alkotás, hogy a sztoriját egy igazi pénzember, William Randolph Hearst élettörténetére alapozta. Ezért is örömteli, hogy az évtizedek során egy masszív rajongói tábort szerzett magának az Aranypolgár – ráadásul a rendezői tálentumon felül ma már a mélységi kompozíciókra építő operatőri munkát és a bonyolult időkezelésű forgatókönyvet is elismeri és élvezi a közönség.

A Mank címszereplője (Gary Oldman) egy cinikus humorú, hollywoodi forgatókönyvíró, aki több megosztó tulajdonsággal is rendelkezik: a szerencsejáték megszállottja, nem kicsit alkoholista, és markánsan politizál. Mindezek mellett viszont rendkívül szerethető karakter, akinek nézőpontjával könnyen tud azonosulni a néző. Herman J. Mankiewiczet ugyanis a hollywoodi filmipar egy tehetséges, ámde kiégett forgatókönyvírónak tartja, így lényegében le is mond róla. Nem kis meglepetésre azonban Orson Welles, a korabeli csodagyerek őt bízza meg azzal, hogy megírja következő filmjének a forgatókönyvét. David Fincher filmje a szkript megszületésének folyamatát követi végig: Mank egy baleset miatt ágyhoz kötve veti papírra a nagy művet egy gyors- és gépíró hölgy (Lily Collins) segítségével. Az alkotói munkát azonban visszaemlékezések szakítják meg a filmben, melyek mindig más fényben tüntetik fel Mank helyzetét, a stúdiók érdekeit és az alakulófélben lévő remekművet. Így az Aranypolgárhoz hasonlóan a Mank is sokat ugrál az időben, de kis nézői odafigyeléssel könnyedén követhető a több mint két órás játékidővel rendelkező cselekmény.

A Mank egyik legizgalmasabb aspektusa az Aranypolgár története és a történelmi valóság közti párhuzamok feltárása. A nagy leleplezés, hogy pontosan kik is voltak az Aranypolgár szereplőinek ihletői, kik és milyen álomgyári konfliktusok hatottak Mankiewicz forgatókönyvére. Ebből a szempontból egy oknyomozó főhajtásként is értelmezhető David Fincher filmje.

A film képi világa is remek, pazarul idézi meg az Aranypolgár mélységi kompozíciókra, szokatlan gépállásokra és fény-árnyék hatásokra építő kompozícióit. Eric Messerschmidt operatőri munkáját teljes joggal jutalmazták idén Oscar-díjjal. Különösen emlékezetes számomra az az alsó gépállásra épített szituáció, amikor a stúdiófőnök, Louis B. Mayer, Mank és öccse irodától a stúdióépületig tartó útját követjük. A képsor nagyszerűen ragadja meg az erőviszonyokat, hisz egyrészt az előtérben áll az igazgató, az ő balján, kicsivel mögötte Mank öccse, jobb oldalt hátrébb pedig a megvetett forgatókönyvíró, Mank. Másrészt ebben a jelenetben mindenki az igazgatót figyeli, mint valami földre szállt csodát.

A film azt az örökérvényű kérdést is keményen boncolgatja, hogy vajon kinek tulajdonítható egy filmes mestermű megszületése. Kié az igazi érdem? A rendezőé, aki megálmodja a filmet, és a forgatás során koordinálja a többi stábtagot? Az operatőré, aki képkockákká varázsolja a rendező elképzeléseit? Vagy éppen a forgatókönyvíróé, aki az egész mű alapjait fekteti le a hófehér papírra? David Fincher válasza pedig erre a kérdésre az, hogy a remekművek sikere nagyobb részben tulajdonítható a forgatókönyvírónak, mint bármelyik másik stábtagnak – legalább is az Aranypolgár esetében. Ez a gondolat pedig azért is meglepő, mert maga Fincher is egy megbecsült filmrendező. Ráadásul napjainkban Orson Welles rendezői és Gregg Toland operatőri zsenialitását szokás kiemelni az Aranypolgárral kapcsolatban, de David Fincher ebbe az esztétikai meglátásba is beleköt a filmklasszikussal kapcsolatban.

A Mank azt is jól mutatja be, hogy milyen a viszony a hatalmas filmstúdiók és a filmművészek között. A mai napig érvényes jelenség, hogy a stúdió pénzt és lehetőséget biztosít a rendezőknek és a forgatókönyvíróknak ötleteik megvalósítására, ugyanakkor a profitorientáltság okán korlátozza is művészi szabadságukat. Ez az 1930-as években sem volt másképp. David Fincher pedig több szereplő segítségével is igyekszik megragadni azt a sorsfordító pillanatot, amikor egy stúdió arra kényszeríti a forgatókönyvírókat, hogy válasszanak: meghajolnak a pénzforrás akarata előtt vagy vállalják, hogy ellehetetlenítik alkotói tevékenységüket. És csak a legtehetségesebb művészeknek adatik meg az ellenállás lehetősége, és hogy valamilyen úton-módon megkerüljék a stúdiókat. Ebben a gondolatmenetben pedig az az igazán érdekes, hogy a Mank sem egy hollywoodi nagystúdió filmje, hanem a Netflix patronálása alatt készült.

A legaktuálisabb példa a Mank által megragadott filmipari konfliktusra pedig nem más, mint Az Igazság Ligája és a Zack Snyder: Az Igazság Ligája közötti különbség. Ebben az esetben rajongói nyomásra engedte meg a stúdió a rendezőnek, hogy a megkötött kézzel készült és nagyot bukott filmjét újravágja, az eredmény és a visszajelzések pedig magukért beszélnek: a rendezői változat sokkal összetettebb film lett. És gondoljunk bele, hogy itt csak újravágásról és néhány utóforgatásról van szó. Mennyiben térhetnek el a legtöbb hollywoodi szuperprodukció esetében a rendezők elképzelései a mozikba került, végleges verzióktól? A Mank e problémakör árnyalásában is nagyszerű film: egyszerre mutatja be a nézőknek, hogy az 1930-as években éppúgy törekszenek a stúdiók a műalkotások átformálására, ahogy 2021-ben is.

Ugyanakkor a Mank egy aktuálpolitikai üzenettel is rendelkezik. Ahogy az Aranypolgár anno a politikai útra tévedő, önimádó milliárdosokat kritizálta, úgy David Fincher filmje egy Trump-ellenes kritikaként is felfogható. Úgy is mondhatnám, hogy a Mank aranypolgára áthallásos alapon az Amerikai Egyesült Államok (mára már megbukott) elnöke. Nem véletlen, hogy a filmben nagy szerepet kap a választásokat megelőző propagandatevékenység, ahogy az sem, hogy David Fincher filmje épp a 2020-as elnökválasztás környékén jelent meg. Tehát épp egy sorsfordító időszakban mutatta meg a nézőknek, hogy mennyire manipulatív is lehet a propaganda, pláne ha egy politizáló milliárdos áll mögötte.

A Mank tehát jóval több, mint egy szép korrajz Hollywood aranykoráról. David Fincher örökérvényű filmipari kérdéseket feszeget filmjében, sőt egy politikai kritika segítségével aktualizálja is régmúltban játszódó történetét. Épp ezért a filmet nemcsak annak ajánlanám, aki szereti az 1930-as éveket, és az Aranypolgár kulisszái mögé szeretne látni, hanem mindenki másnak is.