Az érzelmi libikóka – A szerelmi döntésképtelenség érzése Csoóri Sándor Elengednélek, visszahívnálak című költeményében

Az emberi, érző-gondolkodó lelket elfojtani kívánó politikai erők újabb kudarcáról ad tanúbizonyságot Csoóri Sándor, kétszeres Kossuth-és József Attila díjas költő (1930-2016) irodalmi és politikai pályafutása. A szerelem egyike azoknak az örök érvényű érzelmeknek, amelyek téren és időn keresztül az emberi társadalmakban mindenhol felszínre törnek, még a zord körülmények ellenére is, olykor éppen azokra vígaszul. Az utókor a Kádár-korszak ellenzékének markáns tagjaként, ismert esszéistaként és szociográfusként emlékezhet a „szeret-e vagy nem szeret” érzést oly mesterien, a hagyományos és modern elemek szembeállításával versbe foglaló lírikusra. Most Elengednélek, visszahívnálak című költeményével foglalkozunk.

Az emberi érzelmeket és a posztmodern gondolkodást talán semmi sem jellemzi jobban, mint a rettentő ambivalencia. A totális igazságok és az örökké tartó, monogám szerelmi idea megdőlésével az ember egy kusza elágazásokat rejtő útvesztőben találja magát. Választania kell, merre tovább? – Elengedjelek? Vagy visszahívjalak? – Ugyanakkor kísérti az a tudat, amelyet Kierkegaard fogalmazott meg, miszerint bármely utat választja az egyén, a kimaradás fájdalma és tébolya a sarkában lesz szüntelenül. Ilyen, és ehhez hasonló dilemmákkal szembesülve kell élnie, és boldogulnia, szeretnie, és szeretve lennie a haladó korok emberének.

Csoóri Sándor látomásos-metaforikus líratípusán keresztül a szerelmi döntésképtelenséget, a „se veled se nélküled” kapcsolatok érzelemvilágát, az „egyszer fent, egyszer lent” életérzését önti versbe.

A feltételes mód domináns használata a költeménynek erős képzeletiséget ad. Mindez a lírai én fejében játszódik. Kontemplációja során számba veszi, mit jelent számára a szóban forgó „kapcsolat,” és a hagyományos és modern elemek szembeállításával színezi ezt briliánsan. A „Nyár”-ral induló, és az azután következő két sor jelen idejű szerkesztésmódja betekintést enged a versbeszélő aktuális lelkivilágába. Az ég, a napsütés és a nyár képei mind melegséget sugallanak, amely a szerelem lángolásához fogható. Azonban a „nomád” kifejezés magányt és elszigeteltséget, fejletlenséget vegyít a képbe, ezáltal mintegy a távoli szerelmes megfigyelő, a titkos plátói hódoló szerepébe helyezve a lírai ént. Olyan szerelem ez, amelyről a lírai alany csak álmodik, talán viszonzatlan, titkos érzésektől vezérelve.

A mű szerkezetileg két nagy egységre, és a közéjük illesztett, kétsoros „beékelésre” osztható, amely elválasztja őket. Műfajilag a szabadvers és a dal határán mozog, ehhez híven rímképlete egyedi, szabálytalan. Az első egység és egyben versszak ide-oda lengő – döntésképtelenséget imitáló – ritmusa után a második egységben egy merőben eltérő lüktetés fogad minket. A dalnál ismeretes egyszerű forma mellé azonban a megszokottnál sokkal komplexebb – korántsem egyszerű – érzések kapcsolódnak. Az első tizenhárom soros versegység felütése maga a cím, amely szintén a dalforma jellegzetes eleme. Itt az egyébként a vers egészére jellemző gyakori enjambement-ok mellett a hagyományos, természeti, toposzszerű képek dominálnak.

Az ágy, a tenger (nagy víz), a hajó és a nyár képei mind a szerelmi idill nyugodt lélekállapotában tűnnek fel előttünk, megidézve egy romantikus viszony kezdeti időszakának érzését.

A „kezemmel körülhajóználak” metaforikus megszemélyesítés két értelmezésmódot is felvetett bennem. A körülhajózni ige a heves szerelmi érintések mellett, számomra tartalmaz egy másik jelentésréteget is, miszerint az imádott hölgy fizikailag is körülhajózható, tehát nem csak lelki, de ezáltal testi óriásként is felfogható. Az ő csodái mellett eltörpül a lírai én. Ez a kép erősen rokonítható Baudelaire Óriásnő című versével, és a szerelmi líra gyakori, felnövelt romantikus alanyát alkalmazza.

A jelen idejű nyár képei a már említett lángolást hangsúlyozzák, majd sor kerül az átmenetre, a „beékelésre.” A hagyományos motívumrendszer, stilisztika itt átvezetődik a modern, újításokat teremtő beszédmódba. Később helyet adva a látomásos-metaforikus líratípus további – a hajó képnél már tetten ért – kibontakozásának. Az átmenetben a lírai alany megfogalmazza Horatius ókori elvének parafrázisát. A „Carpe diem” (szakítsd le a napot) szellemiségében íródtak ezek a sorok. A versbeszélőt az elérhetetlen vágya, és a mulandóság hajtja. A szerelmet, amíg tart, addig kell élvezni – írhatta volna a költő.

A második, tizennégy soros egység utolsó sora mintegy enjambement-ként lekapcsolódik az azt megelőzőről, ezzel egy sorral meghosszabbítva az egységet, az előzőhöz képest. Azonban a formabontó újítások sora itt nem ér véget. A „darazsak golyózápora,” a „hangyák gyászmenete” és a sebek szóval való kimosása mind az első egységet domináló természeti motívumvilágot forgatja ki, és alakítja a fájdalom, a halál, és végső soron az ezt követő felépülés, gyógyulás expresszionista vízióivá. Az egység képein keresztül a versbeszélő megfogalmazza heves érzelmeinek szinte csodálatos erejét, amelyektől felbátorodva még a halállal is mosolyogva néz szembe.

Érdekes megfigyelni a vers utolsó öt sorának nyelvrendszerét, amelynek fényében a „felszedlek” kifejezés után a „melléd feküdnék” beillesztése a jóban-rosszban kitartás, az egymás szakadatlan megsegítésének képe.

Ha együtt nem emelkedhetünk fel, akkor közösen bukjunk. A lírai alany még ezt a padlóra kerülést is elfogadná, hiszen utolsó támaszként ott vannak szerelme édes fürtjei, melyek eltakarnák előle ezt a fájdalmas világot. Még ha „mocskol is e kor” (Radnóti Miklós – Kortárs Útlevelére), a szerelem akkor is óv és megvéd. Mindez többek között Radnóti érzelemvilágával rokonítható.

A hagyományos és a modern elemek szembenállása mellett ott van az idillikus és a végzetes szerelem kettőssége is. A számkivetett és a végtelen sors képét remekül aláfesti a ritmus hintázó jellege, amely mentén a versbeszélő tépkedi a virágszirmokat: szeret-e, vagy nem szeret? Hogy szíve mellé szívet tesz-e? A lírai „ábrándozó” nem tud dűlőre jutni, a látomások elemzése során taglalt újítások azonban magukért beszélnek. Az érzéki expresszionizmus, a történeti és a szemünk láttára modern hagyománnyá váló elemek kettősségének remek ötvözete Csoóri Sándor verse.

A szerelmi vívódásainak elengedését kontempláló lírai énnek, a feledés szélén álló egyénnek fájdalma ellenére emlékeznie kell, hogy egyetlen vereség sem végzetes. Lesz még, amikor a lélek Baudelaire soraitól zeng majd:

„Mit mondasz, óh, szegény lelkem magányos árnya?

Mit mondasz, óh, szívem ma, múlt gyötörte szív?

A szép leányra, szent leányra, égi lányra,

kinek varázs szeme új ifjúságra hív? …”

 

(Baudelaire – Mit mondasz, óh szegény lelkem magányos árnya?)

(Az esszé Kelemen Krisztina tanárnő magyar fakultációjára született. A 2017. októberi, emelt magyar érettségi feladat kiemelkedő megoldása Schwenk Benjámin (12. A). tollából.)