Roger Waters elhozta a Pink Floyd-élményt 2023-ba! – élménybeszámoló

Könnyek közt értem haza az MVM Dome-ból a vasárnap esti Roger Waters-koncert után. Leírhatatlan katarzist okozott a show, egy-két napra biztosan szükségem lesz, mire kiheverem! A Pink Floyd zenészének a This Is Not A Drill címet viselő turnéja az utolsó, amit adni fog, így tudtam, nem hagyhatom ki. Eszméletlenül hálás vagyok, hogy hallhattam olyan legendás slágereket, mint a Money, Comfortably Numb vagy az Another Brick In The Wall (ennek persze több részét is). Felejthetetlen emlék marad!

Őszintén szólva eléggé izgultam, mivel egyedül még soha nem mentem koncertre. Szerencsére a bejáratnál megismerkedtem két lánnyal, így mégis akadt társaságom, hogy osztozzak velük a látottakon. A kapunyitásra 18:30-kor került sor, gyors ellenőrzés után egyből a miénk volt a stadion. Nyilvánvalóan kötelező volt meglátogatni a merch shopot, aminek a pénztárcám annyira nem örült, de nekem legalább lett egy pólóm. Maga a koncert 20:00 órai kezdésre volt kiírva, de ez csak annyit jelentett, hogy ekkor írták ki a kivetítőre, hogy még 15 perc van a startig.

Kereken 50 éve jelent meg a The Dark Side Of The Moon című Pink Floyd-album.

 

Meg kell említeni a színpad különleges pozícióját. A küzdőtér közepén, csillagszerű alakzatban helyezkedett el. Bár Waterst nem láttuk, csak akkor, ha a mi oldalunkon állt, elképesztő vizuális élményt kaptunk. A koncert fő attrakciója mindenképpen a fénytechnika és a kivetítő volt. Mi egészen közel álltunk a színpadhoz, így a kivetítőt nem teljes nagyságában, de a zenekart legalább jól láttuk. A Pink Floyd-dalok politikai és társadalomkritikai vonzatát a vetített filmek és képek is erősítették. Amerikai elnökök által elkövetett bűnöket soroltak fel, mint az ártatlan emberek megölése, a pénzéhesség és a hazudozás. Megrendítő volt látni a felvételeket éhező gyermekekről és drónnal lelőtt civilekről. Az ellenségeket egy felfújt repülő disznó és egy birka szimbolizálta utalásként az Állatfarm című történetre, a Pink Floyd végül is a George Orwell-regények megzenésítése is lehetne. A fasizmus kiparodizálása miatt a turné németországi koncertjei veszélybe is kerültek. De Waters nem azért öltözik be nácikat imitáló ruhákba, mert hasonlítani akar rájuk, hanem hogy felhívja a figyelmet ennek veszélyére, hisz nem engedhetjük, hogy valaki manapság is egyetértsen ezzel a kegyetlen eszmével.

„Lopj a szegényektől, adj a gazdagoknak!” – ahogy ez a disznóra volt írva.

 

Sokan kritizálják Waterst a szókimondó stílusa miatt, de úgy gondolom, ezek az emberek meg sem hallgatják, miről szeretne beszélni. Mert kiállni az alapvető emberi jogokért és harcolni a széthúzás ellen nagyon bátor dolog, főleg akkor, ha a világ egyik legsikeresebb zenekarát képviseli valaki. Számomra Waters az őszinteséget és a feltétel nélküli elfogadást hirdette ezen az estén. A koncert elején egy kedves üzenetet küldött Waters azoknak, akik csak azért jöttek el, mert szeretik a Pink Floydot, de amúgy nem értenek egyet Waters gondolkodásával: azok azonnal húzzanak a bárba a francba!

Ha már bárban voltunk, pár kupica pálinka is lecsúszott.

 

A művész új dala, a The Bar is ezeket az értékeket képviseli. A bárban senki sem ítéli el a másikat, mindenki mindenkinek a barátja, mindegy, milyen háttérrel rendelkezik. Nagyon megérintett, mivel az én kedvenc bárom nemrég sajnos bezárt, pedig ott szüntelenül befogadó társaságokkal találkoztam. De magán a koncerten is rengetegféle ember jelent meg, mégis mindenki szeretettel fordult a másikhoz. Meglepően jó, aktív volt a közönség, együtt énekeltünk, táncoltunk, sírtunk és nevettünk.

A Pink Floyd-albumok legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy a dalok megszakítás nélkül egybefolynak. Az egész koncertnek megvolt ez a folyamatossága, attól függetlenül, hogy Waters több hosszabb monológot is elmondott. Ezek jól felvezették a dalokat, és személyesebbé tették az előadást. Megemlékeztünk egykori zenésztársról, Syd Barrettről, de persze David Glimour gondosan ki volt vágva minden felvételről. Szomorú, hogy Waters és Glimour még egy szobában sem bír meglenni egymással, annyira megromlott a kapcsolatuk.

Egy férfi egyszer csak annyit üvöltött be a küzdőtérről, hogy „Love you!”, de ezt könnyen félre is lehetett volna érteni úgy, hogy „Fuck you!”. Waters reakciója páratlanul aranyos volt, meg is állapította, legalább van a közönségben valaki, aki tud angolul. Nevetett egyet, majd annyit mondott „I love you too!” — a jelenetet meg lehet nézni Roger Waters Instagram-oldalán. Imádom az ilyen kis interakciókat az előadó és a hallgató között.

Kiváló koncert kiváló zenészei.

 

A setlist jól felépített volt, hallhattuk a Pink Floyd-klasszikusokat és Waters néhány saját dalát, köztük az előbb említett friss, The Bar című számot is. Tartottak egy szünetet a koncert közepén, ami nem túl jellemző. De ezt természetesen elnézzük, Roger Waters majdnem 80 éves, mégis hatalmas produkciókat ad elő hetente többször. Mondjuk, így, szemtől szemben ránézésre, ha nem tudnám, nem mondanám rá, hogy 70 pluszos. A zenekar kiemelkedően ügyes zenészekből állt, tehetségüket az MVM Dome kiváló akusztikája még feljebb emelte.

Utolsó búcsú a közönségtől.

 

A koncert végén szótlanul néztünk egymásra a lányokkal, hirtelen fel sem fogtuk, minek is voltunk részesei. Pár másodperc csend után kicsúszott néhány „wow”, legördült még néhány csepp könny szemeinkből, majd elindultunk a tömeggel kifelé. Teljesen elvarázsolt a hangulat, a műsor, na meg persze a dalok. Kár, hogy tudom, több ilyen már nem lesz. Ilyenkor sajnálom, hogy nem ezeknek az előadóknak az aranykorába születtem bele. Mindenesetre örökre hálával fogom őrizni az est emlékét.