Veszélyes hegyek szeretete

Eltévedtél vagy hazaérkeztél? A magashegyi varázslatos világot Magyar Donát írása és képei örökítik meg.

Már kisgyerek koromban is vonzottak a hegyek. Van bennük valami, ami egyszerre megnyugtató és izgalmas. Békések, távoliak, és elzárnak mindentől, ami stresszel. Ugyanakkor izgalmasak is, mert monumentálisak és kiszámíthatatlanok. Változatosan gyönyörűek – reggel ugyanúgy, mint napközben, vagy este. Éjszaka pedig egészen különlegesek.

Ez akkor fogalmazódott meg bennem, amikor a családommal egyszer éjjel fennragadtunk a Grossvenediger felé vezető hegyi ösvényen kb 2600 méter magasan. Nem tudtuk tartani a tervezett tempót, mivel közben a gerincre leesett a hó. Térdig ért, eltakarta az ösvényt és a hasadékokat.

 

Nagyon lassan, botokkal a hóban tapogatva tudtunk csak haladni. Léptem egyet, és a következő pillanatban egy lyukból kellett kimásznom. Valahogyan mégis sikerült az ösvény környékén maradnunk. Hamarosan azonban ránk sötétedett. Aztán minden megfagyott.

 

 

Az út pedig egy vízesésen vezetett fel. A feljutást azonban lehetetlenné tette, hogy a sziklákat jég borította. Továbbmenni nem tudtunk, visszafordulni nem lehetett. Térerő pedig nem volt. Édesapám tapasztalt hegymászó, nem volt ismeretlen számára ez a helyzet. De most nem egyedül volt, hanem a családjával. És a családjának halálfélelme volt.

 

 

 

Én pedig szinte élveztem ezt a helyzetet. Csak néztem a csillagos eget. Olyan csodálatos volt, amilyennek nem láttam se előtte, se azóta. Arra gondoltam, hogy miért is akarnék én innen továbbmenni. Csend volt, nyugalom volt. Csak a csillagok és a hegyek körvonalai a ragyogó ég határán.

 

 

Nekem ez maradt meg az egészből. A hegyek. Szeszélyességükkel, változatosságukkal a leggyönyörűbbek ezen a világon. Sokszor szeretném meglesni, megörökíteni a titkukat. Vagy úgy is mondhatnám, hogy egyik kedvenc fotótémámmá váltak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ránky Emese