„Egy művész életében rendkívül fontos a gondolatainak szelektálása, hogy meg tudja valósítani önmagát” – Interjú Kárnyáczki Lászlóval

Kárnyáczki László, az Újbudai Széchenyi István Gimnázium végzős diákja hihetetlen elszántsággal és kitartással jutott el a csúcsig: ő lett az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny győztese mozgóképkultúra és médiaismeretből. Interjúnkban azonban nemcsak a verseny izgalmairól, hanem saját alkotásairól, a média iránti szeretetéről és a művészi útkereséséről is mesél nekünk.

Diáksáv: Hogyan értesültél a helyezésedről? Hogy fogadtad, milyen érzés volt?

Kárnyáczki László: Felfoghatatlan érzés volt, amikor megtudtam. Dini bácsi (Kiss Tamás tanár úr, a felkészítő tanárom) felhívott videochaten, és ő újságolta el a hírt. A következő percekben remegett a lábam, hihetetlenül felemelő élmény volt. A mai napig érdekes belegondolnom, hogy ez egy országos verseny volt, amiben első lettem. Az ilyen élmények és hírek mindig feltöltenek és motivációt adnak a további sikerek elérésében.

DS: Mi lett a jutalmad országelsőként?

K. L.: Ha jól tudom, 20 felvételi többletpontot kaptam a média és kommunikáció szakokra, meg természetesen a dicsőséget és az egész munkafolyamat élvezetét is.

DS: A mozgóképkultúra és médiaismeret OKTV első fordulójában egy kisfilmet kellett leforgatnod, és egy elemző esszét kellett megírnod. Mesélnél a kisfilmedről? Milyen téma köré építetted fel? Mi volt a fő célod vele?

K. L.: Az igazat megvallva, a kisfilm (Budapesti anzix) egy számvetés akart lenni a 2020-as évvel kapcsolatban. A koronavírus miatt a tavalyi év megkerülhetetlenné fog válni a történelemben, és számos változást kellett volna beindítania. A sajtóban is azt hallhattuk, hogy ezek után már minden máshogy lesz, és az emberek másképp fognak tekinteni egymásra. Ehhez képest én mást láttam. Volt egy időszak nyáron, és az azt követő pár hónapban, amikor még szabadon lehetett mozogni, nyitva voltak egyes helyek, de én mégis azt észleltem, hogy az emberek nem igazán változtak, sőt egyre inkább a rosszabb irány felé hajlottak, és kissé embertelenebbek lettek. Szürke kedvetlenség lett úrrá rajtunk annak ellenére, hogy mindenki azt hitte, hogy most kiszabadultunk a vírus fogságából, kiszabadultunk a karanténból.

Ezért is fontos eleme a filmemnek a minimalista stílusú, folytonos levegővétel, ami egy ambivalens hatást kelt. Egy részről egy meditatív, nyugtató jellegű benyomást ad, másrészről egy furcsa feszültség is érződik rajta.

Egyébként pont szilveszter éjjel vágtam össze a videó nyersanyagát, nagyjából 14 órán keresztül, és közben tartottam egy perc szünetet a koccintás végett.

DS: A graffitik milyen funkciót látnak el az alkotásodban?

K. L.: A megadott feladat szerint a lakóhelyem környékén kellett graffitiket keresnem, hogy általuk megragadjam egy település miliőjét. Bár vannak értékelhetetlen és destruktív alkotások is, a graffitik szerintem nagyon feldobják a várost, és abszolút jó formái annak, hogy a művészek megmutassák magukat, kritikát fogalmazzanak meg. A hétköznapokban adhatnak egyfajta motivációt, egy másik aspektust vagy gondolatot az emberek számára – amennyiben séta közben hajlandóak vagyunk észrevenni őket. Épp ezért szerettem volna a graffitik arctalan művészeit beemelni a projektembe, és összehasonlítani az emberek maszkos létével.

DS: Mit kell tudnunk az OKTV-re írt elemző esszédről?

K. L.: Az első fordulóban be kellett adnom egy elemző esszét „Hírmédia a 21. században” címmel. Ehhez meg kellett néznem A legharsányabb hang című sorozatot, ami a Fox News működéséről szól. Majd meg kellett vizsgálnom, hogy ez az amerikai hírtelevíziós csatorna mennyiben látta el a média alapvető társadalmi funkcióit, és mennyire képes ugyanerre a magyar közmédia. Az esszémet nem sikerült politikamentesen megírnom, elég nyíltan és határozottan felvállaltam a véleményemet, de ügyeltem rá, hogy a tények és a személyes véleményem között megtartsam a középutat.

DS: Jól érzékelem, hogy Téged nagyon érdekelnek a társadalmi vagy akár politikai aktualitások?

K. L.: Nagyon is. Bár én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy az emberek érdekelnek. Az emberközpontúság témája mélyen érint, nagyon szeretek velük foglalkozni, mind a fényképészet, mind a filmművészet terén, bár utóbbi esetben még nincs annyi tapasztalatom. Szeretném elmélyíteni a tudásomat a társadalomtudományokban is, de nem feltétlenül egyetemen szeretnék ezekről tanulni.

A pszichológia is rendkívül érdekel, mert nagyon szeretem megérteni az emberek érzéseit, gondolatait, úgy gondolom, van ehhez valamennyi érzékem. Például ahogy egy modellel bánik egy fotós, ahogy egy filmrendező koordinálja a színészeket, az mind-mind a pszichológián alapul. Pont múltkor olvastam Tarr Bélával egy interjút. Neki volt egy olyan mondása, hogy „a filmrendezőnek nem az a szerepe, hogy irányítsa és szabályozza a színészeket, hanem hogy felszabadítsa őket”. Ez a mondás engem nagyon megfogott, és ilyen irányelv mentén szeretném én is tovább építeni a karrieremet.

DS: Az emberekkel való társas életet is fontosnak tartod?

K. L.: Természetesen. Szerintem nagyon fontos, hogy fel tudjuk venni a kapcsolatot az emberekkel, és hogy értékes párbeszédeket tudjunk folytatni.

DS: Milyen új dolgokat tanultál meg a verseny alatt a média világáról?

K. L.: Ezekhez a feladatokhoz elengedhetetlen volt, hogy rengeteget olvassak, több tíz vagy száz oldalas tanulmányokat kellett végignyálaznom, és kiszűrnöm a fontos tudnivalókat, majd feldolgoznom őket, főként Dini bácsival vagy olykor egyedül. A szakirodalomból nagyon sok új, értékes információt sikerült magamba gyűjtenem.

Képességek terén főként az esszéírásban és a filmkészítésben szereztem új tapasztalatokat. Utóbbi esetben az időbeosztás és a forgatás volt az igazi kihívás, merthogy ez volt az első önálló filmes projektem! Meg kellett küzdjek a vágás munkafolyamatával is, amiben sokat sikerült fejlődnöm.

DS: Honnan ered a művészetek iránti szereteted?

K. L.: Minden az általános iskolában kezdődött, amikor rajzolással kerültem közel a művészetekhez, és az akkori tanárnőm segített pályázni a Belvárosi Művészeti Ösztöndíjra, amelyet azóta is minden évben megkapok. Az említett ösztöndíj elnyeréséhez szükséges volt az, hogy felmutassak pályázati és versenyeredményeket, ezért kezdtem el eleinte rajzpályázatokra jelentkezni, rajztanfolyamokra járni, amelyeknek köszönhetően 7. helyezett lettem egy budapesti rajzversenyen. Viszont a rajzolást idővel nem éreztem magaménak, mert nagyon sok időt kellett bent, a szobámban ülve gyakorolni, engem pedig vonzott az, hogy kiszélesítsem a látókörömet, fel tudjam fedezni a világot.

DS: Az alkotásaid során kik azok az emberek, akikre mindig számíthatsz, és mindig építenek téged jó tanácsokkal vagy javaslatokkal?

K. L.: A műveimet és az alkotófolyamatokat főként édesanyámmal szoktam itthon megbeszélni, illetve megmutatom a család többi tagjának is, de ők általában csak laikus véleménnyel tudnak szolgálni. Bár édesapám néhanapján hobbiból fotózik, ezért ő érdekes meglátásokat szokott mondani. A szakszerű véleményeket és visszaigazolásokat mindig Dini bácsitól kaptam meg.

Családtagjaim a verseny alatt végig mellettem álltak és motiváltak. Édesanyám meg is kérdezte egyszer, mikor időszűkében voltam, hogy nem szeretném-e abbahagyni, vagy feladni, viszont ez meg sem fordult a fejemben. Olyan típusú ember vagyok, aki ha bármibe belevág, akkor azt, ha törik, ha szakad, végigcsinálja. Ha pedig nem vágok bele, akkor az azért van, mert előre látom magamban, hogy egy projekt nem fog meg annyira, hogy kihozzam belőle a maximumot.

DS: Mi ad motivációt a további sikereid eléréséhez?

K. L.: A pályázatok kihívást jelentenek számomra, és úgy gondolom, a legjobb visszaigazolások arra, hogy jó úton járok, egyben lehetőséget adnak, hogy szakértőktől kapjak kritikát. Itt például a pályázatok zsűrijére gondolok, akik a kiállításokon szóbeli értékelést adnak nekem. Fontosnak tartom, hogy az emberek ne féljenek a kritikától, még akkor sem, ha elsőként drasztikusabban érinti őket az adott közlemény. Nemrég elvégeztem egy fotóművészeti képzést, ahol neves kortárs művészektől, például Szipál Pétertől vagy Szandelszky Bélától tanulhattam rengeteg értékes ismeretet a fotózással kapcsolatosan a közös kiértékelések során.

Mindemellett sok motivációt tud adni és sokat tud segíteni, mikor kiállítják a képeimet. Hatalmas boldogság volt például, amikor két évvel ezelőtt az Országos Középiskolai Fotópályázat pécsi kiállításán az én képeimmel promózták az eseményt. Ebből is látszik, hogy a gyakorlati képzések és a pályázati eredmények visznek előre, és nagyon erősen tudják visszaigazolni azt, hogy megéri a befektetett munka. Ezért is adtam le újra a jelentkezésemet az Országos Középiskolai Fotópályázatra.

DS: Milyen versenyeken indultál eddig, illetve szeretnél pályázni a továbbiakban?

K. L.: Először fotópályázatokon indultam: eleinte csak helyieken, majd később nagyobb szabásúakon is. A fél éve meghirdetett Országos Középiskolai Fotópályázaton első helyezést értem el, és azután jött az OKTV. Most úgy döntöttem, hogy belevágok a nemzetközi vonalba, ezért ki is néztem egy határon túli magyar és egy francia fotópályázatot. Az előbbi a történelmi Magyarország területére vonatkozó verseny, az utóbbi viszont világszinten toborozza a művészeket.

DS: A fotózások alkalmával milyen téma köré építed az alkotásaidat?

K. L.: A pályázat tematikájától függ elsősorban. Ugyanakkor nagyjából az elmúlt egy év alatt rájöttem, hogy minimalista stílusban szeretek igazán alkotni, ami nagyon jellemző a modern kori építészetre. Ebből adódik, hogy rengeteg épületfotóm van, de mindig megpróbálom valamilyen módon az embereket is beemelni a képeimbe. Közel áll hozzám a streetfotó műfaja, illetve folyamatosan tesztelgetem magam például a portréfotózásban is.

DS: Ez a minimalista stílus látszódik a Geometria című képeden is, amit az Országos Középiskolai Fotópályázatra nyújtottál be, és el is nyerted vele az első helyezést.

K. L.: Igen, teljes mértékben, tulajdonképpen csak egy háztetőt fotóztam le. Évekkel ezelőtt tanácsolták nekem a mestereim, hogy a jó fotós figyel a környezetére, és én elkezdtem a házak tetejét figyelni, mert úgy gondoltam, azt biztosan kevesebben veszik észre, mint ami lent van a földön. Ezután elkezdtem a háztetőket fotózgatni, és azóta megmaradt, hogy mindig figyelem az épületeket.

DS: Említetted már, hogy milyen elvek mentén készíted a képeidet, de mi a metódusod, mi alapján mész el fotózni? Mit veszel figyelembe?

K. L.: Sétálni nagyon szeretek, van, hogy tíz kilométereket is gyalogolok, és ha szembejön velem vagy egy olyan háztető, vagy egy olyan pillanat az utcán, ami megfog, azt lefotózom. Ha pedig nincs ilyen, akkor egy sikertelen fotós nap volt az adott nap, de legalább sétáltam egyet, és egyedül voltam a saját gondolataimmal. Nagyon fontos egy művész életében, hogy tudjon szelektálni a gondolatai közt, hogy utána meg tudja valósítani önmagát.

DS: Egy pénzmúzeumi pályázaton is Tiéd lett az első hely. Milyen bankjegy megtervezésével érdemelted ki ezt a díjat?

K. L.: Hugonnai Vilmáról készítettem egy kétezer forintos bankjegyet. Nagyon vonz a digitális tervezés, mert elég sok időt töltök szerkesztőprogramok előtt, és elém került ez a pályázat… Gondoltam, kipróbálom, mit tudnék a bankjegytervezés világában alkotni. Sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen bankjegy tetszhetne a zsűrinek, és feltűnt, hogy eddig egyetlen női alak sem szerepelt egyik bankjegyünkön sem. S mivel mindig is szerettem aktualitásokkal foglalkozni, és elég jelentős a nőkérdés napjainkban, ezért arra gondoltam, hogy kinek lenne jobb helye az én pénzemen, mint az első magyar orvosnőnek.

DS: Hogy látod most az életed az OKTV után? Fotós maradsz, vagy átlépsz a digitális tervezők, esetleg a filmrendezők világába?

K. L.: Filmrendezéssel is szívesen foglalkoznék. E vágyam a Dini bácsi által tartott médiaórák hatásaként alakult ki bennem. Rendkívül megszerettem moziba járni, főleg művészmozikba, normál helyzetben szinte ott élem le a fél életem. Az OKTV-vel tulajdonképpen ezirányú képességeimet teszteltem: elvárható szinten állok-e a médiatanulmányaim és a filmrendezés terén. A szöveges kiértékelésben foglalt szép szavak és építő kritikák pedig csak még jobban megerősítettek abban, hogy ki kell próbálnom magam ebben a műfajban is. Annak ellenére, hogy a fotózásban több tapasztalatom van, és nagyobb eséllyel válhat be a jövőmet előremozdító művészeti ágként, mégis szívesen foglalkoznék rendezéssel.

DS: Említetted, hogy szeretsz művészmozikba járni, melyik a kedvenced?

K. L.: Szívem szerint a Művész Mozit és a Puskin Mozit mondanám a kedvencemnek. Ezen a két helyen jártam a legtöbbet. Itt láttam az Élősködők című filmet, ami hihetetlenül meghatározó filmmé vált az életemben. Illetve a Bem Moziban láttam a Gyújtogatók című filmet, ami szintén nagy hatással volt rám. Eléggé vonz az ázsiai, főleg a koreai filmművészet.

DS: Otthon is sok filmet szoktál nézni?

K. L.: Igen, de ez helyzetfüggő. Most sok időt fordítok az érettségire való felkészülésre, minden erőmmel azon vagyok, hogy ott is megüssem a szintet és sikeres legyek, szóval kevesebb időm jut a filmnézésre, de természetesen szoktam.

DS: Milyen filmeket ajánlanál a diákoknak?

K. L.: Az Élősködőket mindenképpen tudnám javasolni, csak hogy kicsit kiszélesítsük a világnézeteinket, és hogy egy ázsiai kultúráról is hallhassunk. Illetve nemrég láttam a Testről és lélekről című filmet, ami nagyon meghatározó volt számomra. Elég közel állnak hozzám a magyar filmek, és Enyedi Ildikó filmje azt közvetítette felém, hogy a pszichológiának és az érzéseknek mekkora szerepe van a művészetben.

DS: Mik a terveid az érettségit követően?

K. L.: Azt biztosan tudom, hogy két egyetemet szeretnék elvégezni. A művészeti vonalat most fogom megpróbálni. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfiai szakára már le is adtam két fotósorozatot és egy portfóliót, illetve most dolgozom egy rövidfilmen, amit az ELTE filmrendező és televíziórendező szakára szeretnék beadni, és április közepére kell elkészülnöm vele. A későbbiekben pedig egy média és kommunikációs diplomát is szeretnék szerezni. Ezzel megteremthetném a biztos anyagi hátteremet, ugyanakkor akár újságíróként vagy kommunikációs szakemberként is el tudnék elhelyezkedni.

Nagyon büszkék vagyunk Lacira, és sok sikert kívánunk neki a továbbiakban is!