Rádiósból beszédtanár – Interjú Dibusz Évával, egykori rádiós bemondóval

A mai napig sok ember fantáziáját izgatja a rádiózás és a tévézés világa. Sokan el sem tudják képzelni, hogy egy műsor vagy egy híradó elkészítése milyen összetett folyamat. Bár különféle alternatív csatornák, mint például a Netflix, a Youtube vagy a TikTok (melyről itt írtunk korábban) átveszik a televíziózás és a rádiózás szerepét, ezek régi fénye és a nosztalgia mégis rengeteg embert csábít. A rádiózás fénykorának kiemelkedő alakja Dibusz Éva, egykori bemondó, akivel a pandémia a személyes találkozást ugyan lehetetlenné tette, de telefonon mégis sikerült beszélgetnünk egy jót, amiből aztán nagyszerű interjú kerekedett.

Hogyan keveredtél a rádiózás világába?

Szlovákiában születtem, ott jártam általános iskolába, majd óvónőképzőbe. Gyakran kirándultunk Pestre. Beleszerettem a városba, és tudtam, hogy itt szeretnék továbbtanulni a bölcsészkaron. A nehézségek ellenére sikerült bekerülnöm az egyetemre, melyben nagy segítségemre voltak az itt élő nagybátyámék (a szerző dédszülei – a szerk.). Innen kerültem az Eötvös Kollégiumba, ahol beindult az élet. Szuper öt év következett, mely végén a magyar népművelés szakon (ma közművelődés szak) végeztem.

Az egyetem a belvárosban volt, közel a Filmmúzeumhoz, a Puskin és az Uránia mozikhoz, ahova időnként suli helyett jártunk. Ötödéves koromban jött egy lehetőség, hogy bemondó lehetek a rádióban. Ez akkoriban hatalmas dolognak számított, mert nagyon kemény szűrőn kellett átmenni – nézték a hangot, a beszédstílust, a kiejtést –, de szerencsére megfeleltem. Ezután tizennyolc éven keresztül a Magyar Rádiónál dolgoztam.

Milyenek voltak a rádiós évek? Nem kacsintgattál a televíziózás felé is?

Híreket mondtam, műsort vezettem, köztük a Petőfi Rádión futó Kettőtől ötig című kívánságműsort, melyben egyik műsorvezetőtársam többek között Gálvölgyi János volt. Abban a korban ez volt a leghallgatottabb műsor. A nyolcvanas években még szigorú feltételei voltak a rádiózásnak, diplomához és nyelvvizsgához kötötték.

Közben megérintett a televíziózás világa is: néhány évig híreket olvastam, de ezt annyira nem kedveltem meg. Viszont rengeteget narráltam. Ezt szerettem, és anyagilag is megérte. Kedvencem a Filmhíradó volt, melyben összefoglalták a politikai és kulturális eseményeket a mozifilmek előtt. Ezenkívül rengeteg referenciaműsor is szerepelt a palettámon, melyek közül számomra a legfontosabb a McDonald’s több részből álló oktatófilmje volt. Sok film bevezetőjét is én mondtam fel. Ebben segítségemre volt a szlovák, illetve cseh nyelvtudásom. Az egyik ilyen akkoriban közkedvelt szappanopera volt a Nők a pult mögött.

A rádiózáshoz visszatérve: a szocializmus alatt még csak három csatorna volt– a Petőfi, a Bartók és a Kossuth. Jellegét tekintve a maihoz hasonló volt mindhárom, viszont nem nonstop üzemeltek, és négy műszakban kellett dolgozni. A Kossuth Rádió volt a legkiemeltebb, itt sokáig én olvastam a híreket, ami nagy megtiszteltetésnek számított. Ezután az újonnan alakuló, első kereskedelmi csatornához, a Danubius Rádióhoz mentem hírolvasónak, mely akkor még a Magyar Rádió része volt. Ennek oszlopos tagja volt a kezdetektől Bochkor Gábor is, aki németül olvasta fel a híreket. A második kereskedelmi rádió a Juventus volt, melynél alapító tagnak számítok. Mi találtuk ki azokat az újításokat, melyek elválasztották a kereskedelmi rádiózást az államitól. Ilyen volt pl. a 10-15 perces hírblokk 1-2 percre történő rövidítése. Az eleinte Siófokon székelő rádió idővel felköltözött Budapestre, és rövid idő alatt a leghallgatottabb csatorna lett belőle. Itt a hírolvasás mellett számos műsorvezetőt képeztem helyes beszédre. Ezzel egyidőben az akkor alakuló TV2-nél beszédtechnikát tanítottam.

Mesélnél a beszédtechnika-oktatásról?

1996-ban Pintér Dezső, a TV2 akkori főigazgatója megkért, hogy kezdjek el beszédet oktatni. Ezt aztán 21 éven keresztül csináltam. Ez alatt az idő alatt megalapítottuk a TV2 Akadémia nevű, televíziós szakembereket képző műhelyt, ahová a mai napig sokan jelentkeznek. Továbbá a média és politika világából érkező magántanítványokat is vállaltam. Ekkor jöttem rá, hogy hatalmas ütemben romlik a közbeszéd, mert míg régen elvárás volt, hogy egy politikus vagy közszereplő rendesen tudjon beszélni, addig mára ez a készség háttérbe szorult. Ám szerencsére egyre többen ismerik fel, hogy szükség van a helyes beszédre, és próbálják is elsajátítani. Én azt tanítom, hogyan tudd magad érdekesen, hitelesen kifejezni. Hatalmas probléma, hogy ma már nagyon kevés politikusunk van ezzel tisztában, így könnyen hiteltelenné válhatnak az emberek szemében. A beszédoktatással manapság is foglalkozom, bár a mostani helyzetben másokhoz hasonlóan online kurzusok keretében.

Érződik, milyen jó szívvel beszélsz volt tanítványaid sikereiről, és mennyire megszeretted a beszédtechnika-oktatást. Kipróbáltad a televíziózást is, neked mégis a rádiózás volt a „nagy szerelem”.

Sosem szerettem azt, hogy az utcán felismernek, valamint én nem voltam a Magyar Televízió tagja, csak beugrósként dolgoztam, ezért nem járt öltöztető, a saját ruháimban kellett a képernyőn megjelennem. Ezek a ruhák rettenetesek voltak. A mai napig vannak félretéve felvett adások, melyeket sokszor vissza-visszanézek és elemzek. Senki nem tanított meg helyesen ülni a képernyő előtt, míg a rádióban csak a hangra kellett figyelni. Ma már azt is tanítom, hogy egy érzelem hogyan tud megjelenni egy híradós arcán szélsőségek nélkül. A hitelesség kedvéért fontos belerakni érzelmeket, pl. tragédia esetén. Mai tudásommal ezt már könnyedén tudnám csinálni.

Tapasztalataid alapján szerinted milyen egy jó műsorvezető?

A rádiózás és a televíziózás lényege az, hogy úgy adjuk el magunkat, mintha személyesen beszélnénk minden egyes nézővel. Ilyenkor kialakul egy dialógus, melyre azt mondjuk, hogy „valami átjön”. Ez azért fontos, mert ha a néző nem érzékeli a kapcsolatot, akkor könnyen elvesztheti az érdeklődését, és továbblapoz. Azok a jó műsorvezetők, akik odaszegeznek a rádió, tv elé, és arra késztetnek, hogy végighallgasd az adást. Szerettem azt gondolni, hogy a híreket a rádióban a szülőfalumnak mondom. Büszkeséggel töltött el, hogy a kisboltban édesanyámmal együtt a falusi asszonyok az én hangomat hallgatták a rádióban.

Azt tartották rólunk, hogy mi tanítjuk az embereket beszélni. A mai napig formálja a beszédünket a rádió és a televízió, hiszen amit látsz vagy hallasz, azt önkéntelenül is a magadévá teszed, ezzel is alakítva a nyelvet. Az idősebb bemondók gyakran mondták nekünk, hogy „ne rontsuk el az emberek hallását”. Mára lazultak a követelmények, melynek pozitívuma, hogy mindenkinek lehet saját egyénisége, és nem kell egy kötelező álca mögé bújni, mint ahogy ez történt velünk anno, de ugyanakkor talán ez a hátránya is.

Mennyire ismerték el a munkád? Mennyire érezted magad megbecsülve?

A 21. században már nem sokat jelent, de abban az időben hatalmas dolog volt, hogy zsákszámra kaptuk az elismerő leveleket. A magunk nemében mi sztároknak számítottunk, de nem a „celeb” értelemben. Számos cikket írtak rólam, a tanításért még állami kitüntetést (Lovagkeresztet) is kaptam.

Ám mégis lemondtál a szerelmedről – végleg feladtad a rádiózást. Miért alakult ez így?

Ahogy az idő haladt, úgy vált egyre inkább rutinná. Szerettem volna belevinni egy kis kreativitást, hogy ne más írja a szövegeimet, hanem én dönthessek róluk. Sokat nyomott a latban, hogy a régi, jól összeszokott csapatot szétcincálták. Mindezek ellenére két évembe telt, míg véglegesen meghoztam a döntést, hogy felálljak a rádiózásból. Előttem talán még senki nem volt, aki önszántából ment volna el onnan. Többnyire eltávolították az embereket. Mai fejjel is tudom, hogy akkor jól döntöttem, és nem bántam meg.

Mikor fordultál végleg a beszédtechnika-oktatás felé?

A kezdetektől kellett tanulnom, így mindig is tudtam, hogy ez tanulható, ezáltal tanítható is. Ahogy a színészeknek a színpadi beszédet, úgy mindenki másnak is el kell sajátítania a megfelelő beszédtechnikát a saját területén. Az utóbbi időben már az általános iskolák is elsiklanak a normális kommunikáció tanítása felett. Nekünk ezt még tanították, de a köz- és médiaszereplők magánúton voltak kénytelenek elsajátítani a helyes beszédet. Bármennyire is adottság kérdése egy ember orgánuma, mégis sokat számít a hang fejlesztése, a tér kitágítása. És bár könnyűnek tűnhet, valójában a hírolvasás egy nagyon nehéz szakma.

Mennyi időt vesz igénybe egy képzés?

Legelső szempont a szókincs. Ezt olvasással lehet fejleszteni, bár minél később kezd el valaki olvasni, annál kevesebb eséllyel indul. Sokat számít az is, hogy erre a képzésre milyen mértékben van szüksége, illetve mennyi ideje van rá. Nekem a Juventus Rádióban volt olyan alkalmazottam, akinek hosszas könyörgés után egy hetet adtam, hogy megtanulja a kiejtést, különben elbocsátom. Sikerült neki. Adottság, értelmi képesség és személyiség kérdése. Nagyon meglepő, de az idősebbeknek is egy-két probléma rávilágítása után hamar meg lehet tanítani.

Említesz tanítványokat, akiket tanítottál?

Nem szeretnék neveket mondani. Esetleg egy-két olyat, akiről tudom, hogy ezt nem venné rossz néven. Például Tokár Tomi, Vámos Erika műsorvezető, Csiszár Jenő (volt műsorvezető, jelenleg nagykövet), nagyobb cégek vezérkarát, valamint a kenós lányokat.

Átlagemberek is jelentkeznek hozzád?

Igen, előfordul. Marketingesek, önbizalomhiánnyal küzdők is megfordulnak nálam, de vannak olyan tinédzserek, akik az iskolában felelés közben blokkolnak le, és nem a tudásuk hiánya miatt. Nekik is tartok képzést. Amerikában azért lehet ennyi sikeres ember, mert ott iskolás koruktól kezdve tananyag a helyes önkifejezés. Itthon is hasznos lenne már általános iskolában oktatni.

A beszédoktatáson kívül foglalkozol-e még valamivel?

Mostanában kisgyerekekre vigyázok. Itt nagyon fontos feladat, hogy a gyerek ne tabletezni akarjon, hanem mesét hallgatni. Én pedig ebben jó vagyok, hiszen a rádióban évekig meséket is felolvastam.

Mit tanácsolsz gimnáziumunk diákjai számára?

Mindenkinek érdemes fejleszteni a beszédkészségét internet és könyvek segítségével, hiszen ez a siker kulcsa.

Köszönöm a beszélgetést! Lehet, hogy egyszer nekem is szükségem lesz a segítségedre.