„Ahol régen kivégzések voltak, most várost nézünk” – A látványkeltés szerepe a Holokauszt Emlékközpont állandó kiállításán
A 12. B osztály Olasz-Szabó Erzsébet tanárnő vezetésével egy történelem óra keretében ellátogatott a kilencedik kerületi Holokauszt Emlékközpontba. A múzeum pedig a látványkeltés legmodernebb eszközeivel hozta testközelbe a holokauszt bűneit.
A holokauszt a második világháború alatt végrehajtott, irányított népirtás, aminek közel hatmillió, európai zsidó esett áldozatául. (Nem szabad elfelednünk, hogy a korszakban a homoszexuálisok és a cigányok is célpontok voltak, de a náci fajelmélet a zsidóságot tette meg elsőszámú ellenségnek, ezért a legtöbb áldozat ebből a közösségből való.)
Olasz-Szabó Erzsébet tanárnő évek óta kiemelten foglalkozik a második világháború, azon belül is a nyilas rémuralom és a holokauszt történetével. Hazai, sőt izraeli továbbképzéseken mélyíti szaktárgyi tudását, hogy aztán tanóráin a lehető legérzékletesebb módszerekkel szembesítse a diákságot a magyar történelem talán legsötétebb időszakával.
A tanárnő szerint „a Holokauszt Emlékközpont nemcsak múzeum, hanem kutatóközpont, kulturális központ és emlékhely is egyben.”
Ebből is következik, hogy múzeumlátogatásunk a tanárnő holokauszttal kapcsolatos érzékenyítő tevékenységének szerves része volt. „A múzeumlátogatással az volt a célom, hogy a fiatal felnőttek ne csak egy történelem leckeként tekintsenek a magyarországi vészkorszakra: az emlékközpont terei, falai között a tárlatvezető segítségével szerezzenek új ismereteket, illetve a kiállítási tárgyak és képi források segítségével elmélyítsék a már meglévő tudásukat a témában.” És hogy mennyiben valósult meg a tanárnő nyilatkozatában megjelölt cél? Az állandó kiállítás látványvilága önmagában elérte bennünk azt a felkavaró hatást, amit az emberiségellenes bűnök magukban hordoznak.
Ahogy beléptünk az emlékközpont udvarára, egy zsinagógával találtuk szemben magunkat, miközben a tér két oldalán fekete falakat láthattunk, illetve egy lépcsősort fedő üveglapot is észrevehettünk. Utóbbihoz közelebb lépve láttuk meg, hogy rajta olyan térségek nevei szerepeltek, ahol nagy számban éltek zsidók. Szilágyi Kármen, osztályunk egyik diákja a saját lakóhelyét is megtalálta, sőt sok más olyan települést is, ahol már járt. „Durva, hogy ahol régen kivégzések voltak, most sokszor várost nézünk.” A fekete falakon hasonló rendszerben nevek ezreit sorolták fel a kiállítók. Idegenvezetőnk elmagyarázta, hogy az emlékponton egytől egyig az azonosított áldozatok névsora olvasható, ha pedig valahol nem találunk feliratot, ott a még azonosítatlan áldozatok számára igyekeztek helyet hagyni.
Az épületen belül az egész kiállítást sötét helyiségekben rendezték be, ám a fénytől elzárva is megjelentek a térben világosabb csíkok – ezek jelentették a zsidóságot magát.
Csakhogy a kiállítótérben haladva a vonalakból egyre kevesebb lett.
A 12. B osztályban tanuló Kiss Tamás szerint „megrázó volt látni, hogy a kiállítótér végére már csak egy majdnem teljesen fekete fal maradt hátra.” – a sávok ugyanis a fogyatkozó létszámú zsidóság reménytelen helyzetét hívatottak kifejezni.
A padló sokáig lejtett, jelezve az emberiség lecsúszását, ám egy ponton egy vörös színű folyosóhoz, a visszafordíthatatlan borzalomhoz értünk.
Sokkoló, archív képek és videók bizonyították a náci birodalom és a nyilas rémuralom brutalitását, illetve az események megtörténtének megkérdőjelezhetetlenségét.
Propagandaplakátok sora tükrözte a hamis sztereotípiát, miszerint a kiirtandó zsidóság a német, árja faj ellentéte: míg a németeket sportos, világos szemű és hajú „erőemberként” ábrázolták, addig a zsidóságot alacsony, kövér, nagy orrú, sötét hajú, lecsúszott alakokként jellemezték. A zsidó családok békeidőben készült, meghitt fotói azonban nagyszerűen leplezték le plakátokat:
A kiállítás legmegrázóbb pontja az auschwitzi haláltábor bemutatása volt. Orbán Andrást azonban nem az ikerkísérleteiről hírhedt, Dr. Josef Mengele látványa kavarta fel a legjobban, hanem a már összeomlott haláltábor maradványait feltáró videó. „A felvételek nézése közben rengeteg érzés kavargott bennem, szörnyű volt látni az ártatlan emberek holttestét. Több, mint elszomorító, amit a holokauszt áldozataival tettek.”
Az emlékközpontban tett látogatásunk utolsó állomása a zsinagóga volt. Az egész épület belsejét aranyozott díszítés borította és mindenütt különféle írásokat láthattunk héber nyelven. Érdeklődésünket azonban leginkább a sarokban elkülönített üvegszékek keltették fel. Ezekről kiderült, hogy a ma már nem élő zsidó rokonokat várják.
Összességében a program nem a legkellemesebb, de a leglátványosabb és a legtanulságosabb kirándulás volt, amin a gimnáziumi életünkben részt vettünk. Úgy véljük, tényleg mindenkinek tudnia kell azokról a borzalmakról, amit esetleg a nagyszülei, dédszülei – szemtanúként vagy áldozatként – átélhettek.
