Lángokban a szívünk és a Puskás Ferenc Stadion a budapesti Rammstein-koncerteken – élménybeszámoló
A Feuerzone-ból kilépve gyorsan a mosdóba rohantunk egy kis vízért, majd a stadion egyik bejárata előtt a földön megpihentünk. Azt sem tudtam, mit gondoljak, mit érezzek: túlestem a legjobb koncerten, amin valaha részt vettem. A Rammstein újra megmutatta, hogyan kell 30 év után is kiváló koncertélményt nyújtani.
Körülbelül egy éve szerettem bele a zenekarba, megfogott az erőteljes zene, a nyers szövegek és az elképesztően egyedi színpadi látvány. Mikor tavaly szeptemberben bejelentették az európai turnét, tudtam, hogy nem hagyhatom ki. Bár a július 11-ei koncertnél anno lemaradtam a jegyvásárlásról, a második, július 12-ei koncertnél azonnal lecsaptam egy jegyre a Feuerzone-ban. Akik egyébként azon töprengenének, mi is az a Feuerzone: az a hely a küzdőterén, ami közvetlenül a színpad előtt van, ezért mikor a lángok előtörnek, olyan mintha a pokolban táncolnánk. Ahogy közeledtek a koncertek, egyre jobban bántam, hogy az első napra nem tudok elmenni. Ekkor, mintha valami égi jelet kaptam volna, egy LiveNation-ös e-mailben láttam, hogy ha jelenkezem önkéntesnek, a műszakom után megnézhetem a koncertet. Így végül mindkét napon ott voltam, és több szemszögből is láthattam, milyen az, amikor a Rammstein felperzsel egy stadiont.
Cikkemben inkább a 12-ei napon történtekről számolok be, amikor a küzdőtéren voltunk. Egy barátnőm kísért el a koncertre, akivel már délelőtt 11-kor letelepedtünk a Puskás Ferenc Stadion előtt, hogy a show alatt jó helyünk legyen. Azt kell, hogy mondjam, olyan jó közösséggel, mint a Rammstein-rajongók még soha nem találkoztam. A világ minden tájáról érkeztek érdeklődők Budapestre, és amíg a kapunyitásra vártunk, egy három fős társasággal ismerkedtünk meg, természetesen külföldiek voltak. A stadionba bejutva így könnyedén tudtunk felváltva vigyázni a helyeinkre, amíg valaki elment a büfébe vagy a mosdóba.
A Rammstein előzenekara az Abélard volt: egy francia női duó, akik zongorán dolgozták fel a német zenekar dalait. Magyarázatot nem tudok adni arra, miért rájuk esett a választás egy metálkoncert felvezetésére. Talán ez is csak egy praktikus húzás a Rammsteintól: ha fáradt lenne a közönség, mikorra ők elkezdenek játszani, valószínűleg nem lenne akkora a lelkesedés értük. Az energiákra márpedig szükség van: a közönség szerves része a koncert látványának és hangjának.
A Rammstein-koncertek hatalmas precizitással vannak összeállítva (mit is várnánk, hisz németek). De tényleg! Mindennek megvan a maga helye és ideje, a pirotechnika a legmagasabb szintre van emelve, a dalok változatossága érzelmi hullámvasúton viszi végig a hallgatót. A számok között nincs különösebb felvezető, vagy beszélgetés a nézőkkel, így több idő marad a zenére. Ettől függetlenül a közönséggel való kommunikáció megmaradt: a frontember, Till Lindemann gyakran buzdított minket éneklésre, vagy arra, hogy tegyük fel kezeinket, ráadásul ezt magyarul tette: „Kezeket a magasba!” – üvöltötte a mikrofonjába. Ez is tökéletesen példázza, tudják, hogyan kell belopniuk magukat a közönség szívébe.
Mikor a setlistet elsőre megláttam, kicsit csalódott voltam, mert jónéhány kedvenc dalom kimaradt (persze Rammstein-dalokból nem lehet csak egy kedvencet választani). Ehhez még hozzájött, hogy a Pussy című dalukat, ami talán ez egyik legfontosabb showelemet tartalmazza, kénytelenek voltak levenni a listából a turné elején kialakult botrány miatt (amibe most nem szeretnék belemenni). Viszont a koncert közben teljesen megfeledkeztem ezekről a dolgokról, mert minden dal olyan jó hangulatot teremtett, hogy végül nem volt hiányérzetem. Szerencsére Paul Landers és Richard Z. Kruspe csókja sem maradt el, ami mára már hagyománnyá vált a koncertjeiken.
Ha csak úgy megkérdezné valaki, hogy szeretnék-e látni egy embert élve megfőzni, valószínűleg visszautasítanám az ajánlatot. Kivéve, ha Rammstein-koncertről van szó. A Mein Teil című dal közben Till, mint egy hentes, megpróbálja elégetni a zenekar billentyűsét, Flaket. Ilyen és ehhez hasonló veszélyes mutatványokra kerül sor a koncertjeiken, de az évek és a tapasztalat miatt tűz okozta balesetek soha nem történtek. És nem csak a színpad ég: a küzdőtérre helyezett több méter magas állványok is lángokba borulnak egy-egy dal közben. A hő mindenhová elér a stadionban, így aggodalomra semmi ok, senki sem fog fázni a Rammstein társaságában.
Az egyik legnagyobb jele annak, hogy a Rammstein mennyire megbízik a rajongóiban, hogy a B színpadon előadott Engel után a közönség tetején, gumicsónakokban ülve hajókáznak vissza a nagyszínpadra. És ezt mind úgy teszik, hogy közben a csónakokból kihajolva pacsiznak az alattuk lévőkkel. Igazán megható pillanat ez, a fenti ülőhelyről nézve mintha csillagtengeren eveznének. Többször is megeredtek a könnyek a szememből, metálbandához képest mélyen bele tudnak vágni az ember szívébe.
Erősen kell gondolkoznom, hogyan adhatom át igazán az érzéseimet. Ahogy visszanézem a videóimat és képeimet, mintha honvágy fogna el. A hatalmas lángoszlopok párosítva a dübörgő metálzenével olyan érzelmi töltetet adtak, amit tényleg szinte lehetetlen szavakba foglalni. Attól függetlenül, hogy a német nem egy könnyű nyelv, mindenki együtt énekelt. Azért szeretem ennyire a Rammsteint, mert ha kell, a legbizarrabb témákról is nyíltan felszólalnak. Nagyon remélem, hogy a következő európai turnén is részt vehetek, és örökre a Rammstein család tagja maradhatok.
