A Trabi sztori

Ebben a rovatban iskolánk tanárai mutatják meg emberi arcukat. Kiderülhetnek legendás vagy kínos sztorik a tantesület ködös múltjából, ősrégi hagyományok, melyek feldobják a tanáriban zajló hétköznapokat, sőt szerkesztőségünk alkalmanként örömmel fogad személyes jellegű írásokat is a tanárok tollából. Első bátor jelentkezőnk Fekete-Nagy Zoltán tanár úr volt, aki a közte és szeretett Trabija között immár 35 éve fennálló, izgalmas fordulatokban gazdag kapcsolatot tárja elénk.

Az első találkozás

1985 egy napsütéses tavaszi délutánján Apu meghozta az új autónkat, egy Trabant 601 Special gépjárművet. Óriási érték lévén (80.000 Ft), Anyu és Apu együtt vették a nevükre, közös tulajdonuk lett. Én izgatottan bámultam (még a tízet se töltöttem be akkor) a vattaúj családi járgányt: szögletes lökhárítók fekete műanyag végekkel (az előző Trabinkon oldschool gömbölyített volt), homokszín (a korábbi béna piszkosfehér helyett), drapp belső (az előző unalmas szürkéje után maga volt a felüdülés), ledes fogyasztásmérő, újfajta műszerfal, új gombok, imádtam.

Az aranykor (1985–1990)

A Trabi gyorsan családtaggá vált, vitt minket a Tiszához a telkünkre számtalanszor, húzta a motorcsónakkal megpakolt utánfutót, télen megmásztuk vele a Mátrát, mentünk vele rokonokhoz és mindenhova, ahova a család menni akart Apu minden szombaton lemosta, szárazra törölte, kiporszívózta. A padló teljes gumi védőborítást kapott, az ülésekre védőhuzatot tett (és arra még egy párnát, biztos, ami biztos ), hogy véletlenül se kopjon a gyári belső.

Átmeneti évek (1990–1992)

Az aranykor öt éve gyorsan elrepült, Apu 1990-ben elment. Mivel a Trabinak a fele Apu nevén volt, a nővérem is, meg én is kaptunk örökségként hivatalosan egy-egy negyed Trabit. Anyu természetesen nem vált meg a kicsi kocsitól, arra az évi egy-két, csak autóval megoldható helyzetre tökéletesen megfelelt.

A sötét évek (1992–1994)

17 évesen megszereztem a jogosítványt, ez a Trabi számára majdnem a halálos ítéletet jelentette, agyatlan tiniként gyepáltam szegényt. A csikorgó kerekekkel való indulás, padlógáz minden sebességi fokozatban, kézifékkel megcsúsztatott kanyarok, kereszteződésekbe állóra fékezett kerekekkel való beesések mindennaposak voltak. A megunhatatlan poénok egyike volt, hogy nagy sebességgel tolattunk, majd hirtelen átraktam a váltót előre egyesbe, padlógáz, és azon borultunk, hogy az előre pörgő kerekekkel zúzunk hátrafelé…

A nyugodt 20 év (1994–2013)

1994-ben aztán a Trabi szerencséjére elkerültem egyetemre, így a mindennapos kínzás először alkalmivá vált, majd megszűnt (2002 óta motorozom is, így autóra nem sokszor volt szükségem). Anyut (meg persze néha engem is) ebben a 20 évben teljes odaadással szolgálta a Trabi, ment vele Hévízre nyaralni, Békésre halottak napján. Volt vízitúra-kísérőautó tetőcsomagtartóval, telepakolva, vitt utánfutóval nehéz bútorokat Szentesről Budapestre. Legjobb barátomat költöztettem Szegedről Bajára (szintén telirakott utánfutóval), és persze ha kirándulni akartam vinni az épp aktuális barátnőt, akkor is a Trabit kértem el. Elhozta Anyut a diplomaosztóimra, az esküvőmön meg csak azért nem volt ott, mert Anyu pezsgőzni szeretett volna, így taxival jött.

Ez alatt a 20 nyugodt év alatt Anyu a maga módján azért igyekezett karbantartani a Trabit. A kisebb motorikus hibákat megcsináltatta, új gumikat vett rá, amikor a gyáriak már közlekedésre alkalmatlanokká váltak, kapott új akkumulátort, ha kellett stb. Kétévente elvitte szervízbe és levizsgáztatta, a Trabi nem volt kivonva a forgalomból sosem.

Az öröklés (2013)

2013-ban Anyu is elment. Nővéremnek kevesebb kötődése volt a Trabihoz, így szívesen lemondott a javamra, de azt persze elfelejtettük belevenni a hagyatéki végzésbe, hogy az 1990-ben Aputól megörökölt negyedét is nekem adja. Az okmányirodában aztán széles mosollyal homályosítottak fel, hogy bárhogy is akarom, nem tudom a nevemre venni a Trabit, mivel a nővérem apai örökségű negyedének sorsa nem tisztázott. Ezért aztán (papíron persze) megvettem tőle a hiányzó negyedet, így elhárult az akadálya annak, hogy teljesen az enyém legyen a Trabika.

A nélkülözés évei (2014–2020)

2013-ban megszületett Maja, 2015-ben új lakásba költöztünk (ekkor költözött a Széchenyi is, nem mondhatnám, hogy unatkoztam), 2018-ban megszületett Geri, így a Trabi háttérbe szorult. 2014-ig még Szentesen lakott a régi helyén, majd négy évet töltött fűtött garázsban Kecskeméten, feleségem nagyszüleinél. Pár havonta elővettem, mentem egy kört, meg kétszer megjártam vele a Mátrát.

2018-ban már Budapesten vizsgázott le, ahol is a Trabantokra szakosodott szerviz közölte a szomorú diagnózist, a motorja a végét járja. A műszaki vizsgát ugyan még sikerrel vette, de azzal adták a kezembe a kulcsot, hogy „messzire azért ne menjen vele”.

2020. október, az újjászületés

Idén szeptemberben újra lejárt a műszaki vizsgája, természetesen arról szó sem lehetett, hogy „elengedem”, meg kellett csináltatni. Csörgő-zörgő motorral elgurultam a szakértő szervízbe, jöjjön, aminek jönnie kell alapon. Teljes műszaki és motorikus felújítás. Három héttel később jött a telefon, a Trabi újra ereje teljében gurul, mehetek érte. Nem is került sokba, csak egy gyengébb teló (mint pl. az iPhone 12 Pro) árát hagytam ott…

A jövő

Rendszeres, de kímélő használat, meg évi egy hosszabb túra, de csak ha száraz az út . Remélem, hogy sokat látjátok majd a suli parkolójában, mert az azt jelenti, hogy a kicsi Trabi tovább és tovább járja az utakat, engem mindig hatalmas jókedvre derítve.