Eddig filmen, most színpadon – Rekviem egy álomért

Szeptember 4. óta a Budaörsi Latinovits Színházban hétről hétre adják elő Hubert Shelby Jr. Rekviem egy álomért című nagysikerű könyvének, vagyis inkább Darren Aronofsky méltán híres filmjének színházi adaptációját. Vajon megéri színpadon is látni a függőségek test- és személyiségromboló hatásáról szóló történetet a filmes sokkélményt követően?

Drogok? Drogok… Minden ország nagy problémája a kábítószer és a tőlük függő emberek sorsa. De vajon csak az illegális kábítószerek számítanak drognak, vagy olyan hétköznapi dolgok is válhatnak a függés tárgyává, mint a televízió vagy a gyógyszerek? Hogy jutottak odáig az önpusztító kábítószerfüggők, hogy önmagukat tiporják a drogokkal a porba? Milyen magánéleti események láncolata vezette őket arra az útra? Ez az a kérdés, amit nem tesznek fel az emberek.

A filmvilágban (Trainspotting, Félelem és reszketés Las Vegasban), a színdarabokban (Addikt, A gyáva) és a könyvekben (Drognapló, A drog árnyékában) viszont sokszor láttunk már önpusztító, kábítószerfüggő karaktereket, de csak kevés alkalommal élnek az alkotók azzal a lehetőséggel, hogy fájdalmas realizmussal mutassák be az áldozatok által leírt ívet. Az ívet, melynek elején a főhősök még hétköznapi emberek, a tetején kiemelkedően boldogok, az alján viszont már mélyebbre kerülnek, mint valaha voltak. Sokszor nem értjük, hogy lehet valakiből lezüllött drogos, vagy hogy kerülhet egy kedves, idős hölgy elmegyógyintézetbe.

Darren Aronofsky a fent említett kevés, könyörtelen rendező egyikeként mindent megmagyaráz. A Rekviem egy álomért több karaktert vonultat fel: egy televízió hatására fogyasztótabletta-függővé vált, idős hölgyet (Ellen Burstyn), két, lassan heroinfüggővé váló fiatal srácot (Jared Leto, Marlon Wayans) és a szerelmes, de szintén heroinfüggőségbe eső lányt (Jennifer Connelly). A színdarab ugyancsak az ő tragikus történetüket dolgozza fel. De bizonyára a többségnek az alaphelyzetet nem igazán kell bemutatni.

A színdarab sok-sok aspektusában és rengeteg helyen a szövegkönyvében is hasonlít a filmre, ezért inkább a film színpadi feldolgozásának tekinthető, mintsem a könyv közvetlen adaptációjának. De baj ez? Baj vajon, ha egy remekül megírt könyvből készült, szívbemarkolóan megrendezett filmet idéz meg egy színdarab? Egyáltalán nem. A budaörsi produkció nem egy könnyű darab: olyan nyomasztó és realista érzelmi töltete van, hogy az embernek nem biztos, hogy van kedve vagy lelki ereje megnézni egy-két alkalomnál többször. Ebben is olyan, mint a film. Mindkettő nagyon átfogó, mégis tömör betekintést ad egy világba, egy életmódba, a függőlétbe. Ez egy olyan életforma, ami tönkreteszi az embert. Egyre züllöttebb, szétszórtabb megjelenésű lesz, zavarttá válik és ideges lesz abban a pillanatban, hogy valaki vagy valami miatt nem jut a függősége tárgyához. Legyen ez a függőség drogfüggőség, tévéfüggőség, gyógyszerfüggőség.

Sok különbség is van viszont a filmes és a színházi feldolgozás között, főleg vizuális megvalósításban. A film rengeteg gyönyörűen nyomasztó, olykor ijesztő képpel operál – mint például a lassan a nő fölé hatalmasodó hűtő fenyegető megjelenése –, és egyre gyorsuló vágásokkal, jelenetekkel érzékelteti a szereplők összeomlását, visszafordíthatatlan útjukat a lejtőn. Ezeket a képi megoldásokat egy színházban nehéz megvalósítani. A színdarab látványtervezője (Sokorai Attila) és rendezője (Berzsenyi Bellaagh Ádám) azonban mindent megtett, hogy minél erősebb, minél látványosabb effekteket hozzon létre a színpadon, és a maximumot hozták ki a korlátozott lehetőségű színpadi eszköztárból.

A színpad és a díszletek letisztultak. Előbbi egy nagy térből áll, aminek a háttere egy minimalista, kőfalszerű díszletelem. Ezt a nagy teret osztják ketté fényekkel úgy, hogy amikor a helyszín bal oldalát világítják meg és a másik sötétbe borul, akkor általában az idős hölgy történetszálában és annak lakásában vagyunk. Ellenkező esetben a fiatalok szobáját és történetét jelenítik meg a színpadon. A háttérfalat nagyszerűen használja ki a látványtervező, ugyanis a filmben látott vizuális effekteket itt helyettesítik különböző fényjátékok kivetítésével. A történet előrehaladtával egyre súlyosabb és hirtelenebb effektek a filmen könnyedén megjeleníthető, drog által okozott eufóriát és hallucinációt igyekeznek kifejezni. A színpadkép legerőteljesebb színei a fekete, a fehér és a szürke. Ennek köszönhetően a színes és fontosabb kellékek kitűnnek, előtérbe kerülnek, mint például az idős hölgy hőn áhított piros ruhája vagy a zöld telefon. Előbbi az önveszélyes, utóbbi az elérhetetlennek tűnő álomként kerülhet így előtérbe, hisz a nő vágya, hogy bármi áron belefogyjon a ruhába, illetve a telefonon keresztül várja, hogy hívják a nemlétező tévéműsorba szerepelni.

Nem elhanyagolhatóak még a színház hangeffektjei, mert a hirtelen, erőteljes zajok, a lágy dallamok, esetleg ezeknek a váltakozása a film egyre hirtelenebb és gyorsulóbb ütemű vágásait pótolják. De a film remekül átdolgozott zenéje (Clint Mansell: Marion Barfs) is visszaköszön a darabban.

A magyar színészek is nagyot alakítanak. Takács Katalin remekül hozza Sarah Goldfarb alakját, az idős nőt, aki magányában és figyelem utáni vágyakozásában beleőrül abba, hogy meghívták egy nem létező vetélkedőbe, a fogyasztótabletták pedig szép lassan tönkreteszik. De kiemelendő Fröhlich Kristóf Harryje is, aki alapvetően egy jó fiú, tele tervekkel és megfelelési vággyal, mégis rossz útra téved: eredetileg ő csak pénzt akart csinálni a heroin eladásából, nem pedig függővé válni. A Nagy Katica által alakított Marion dermesztő: egyre jobban eluralkodik rajta a függőség – amibe barátja, Harry vitte bele –, és idővel minden méltóságát elveszíti, hogy még egy adaghoz juthasson. A film ismerőinek elsőre meglepetést okozhat Böröndi Bence, aki Tyrone-t alakítja a színpadon – a filmes karaktertől eltérően ő nem afroamerikai, de a változtatással együtt hozza ki a maximumot a drogüzlet ötletgazdájának, ezáltal a bűnre csábító és lassan széthulló életű barátnak karakteréből.

De hogy miért éri meg feltétlenül megnézni a Rekviem egy álomért depresszív történetét színpadon is? Mert van, amit a film nem tud megadni, de a színház igen: a testközelséget. Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezése ezt igyekszik is minél jobban kihasználni, például a szereplők küllemének leromlásával. Sarah Goldfarb egyre csapzottabb külseje, Harry hatalmas sebe a karján vagy Tyrone egyre igényesebb, majd drasztikusan romló állapotú ruházata is sokkal erőteljesebben hat a színpadon testközelből, mint a képernyőn keresztül. Az erőteljes színészi játék és az érzet, hogy igazi, élő emberek vannak a nézőtől pár méterre, olyan érzelmeket képesek kiváltani, hogy a darab vége után alig lehet megszólalni. Csak merengsz, gondolkozol az előadáson vagy a belőled kiváltott érzéseken.

Mert a színdarab – ahogy a film is – a nézőre bízza az „ítéletet,” hiszen objektíven mutatja be a drogfüggők történetét. Nem mondja ki nyíltan, hogy „ez rossz” vagy hogy „így ne éljen senki”, de a néző magában tudja és érzi a szereplők tetteinek súlyát, és lassan meglátja az elkerülhetetlen véget, ami felé a történet halad. Egy biztos: a Rekviem egy álomért tragédiáját legalább egyszer látni kell, minimum filmen – de színházban is feltétlenül érdemes.

A képek forrása:

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.4134422913342451&type=3

https://latinovitsszinhaz.eu/eloadas/rekviem-egy-alomert/